Íme itt van a befejező rész mindenki nagy örömére. Extra hosszú, dupla fejezet. Jó olvasgatást és komikat!!!!
Előre inni az ember bőrére. Kiindulni saját magadból. Alábecsülni másokat. Ezeket a hibákat én mind elkövettem, és most bűnhődnöm kell.
Kezdett sötétedni, és valami furcsa izgalom öntött el. Ilyen még sosem történt velem. Eddig minden vadászatom ugyanúgy zajlott. Üldöz, elkap, megesz, fut, keres valaki mást, üldöz, elkap… Ez a forgatókönyv.
De ez most más. Mary egy…Mary egy…kihívás. Sőt nem, is inkább olyan, mint egy vizsga. Ami persze tele van nehézségekkel, mert ez már nem az első osztály. Ez itt a komoly érettségi. Az az öreg bácsika ott meg az akadály.
Hogy ki a vizsgáztató? Nem tudom…
De az biztos, hogy én vagyok a vizsgaalany, Mary pedig az ötös, a jutalom. És én nem fogok elbukni. Átmegyek a vizsgán, méghozzá kitűnővel.
(4 nap múlva)
Fogaimat csattogtatva néztem farkasszemet vele. Végül megtette, és én elbuktam. Ilyen még sosem történt velem, és meg kell mondanom, nem túl jó érzés.
Először is ott van a düh. Majd széttépi mellkasomat az elfojtott indulat. Szinte hallani lehetne bordáim reccsenését, ha hagynám felszínre törni.
Torkomból vad kiáltás készül feltörni. Ha nem lenne ennyi önuralmam már rég végeztem volna vele. Pontosabban velük.
Ugyanis már ketten vannak, ha Maryt, vagyis Alice-t is beleszámítjuk. Most már így hívja magát. Borzalmas ami az én „szeretett” Marymből lett. Igaz, azt meg kell hagyni, hogy gyönyörű, de azon kívül semmi sem maradt emberi mivoltából.
Mennyei illata, mely csak úgy hívogatta a vámpírt elszállt. Helyét a szokásos vámpírillat váltotta fel, mely olyan, mint az enyém, vagy mint azé a vegáé. Unalmas!
Az a gyengeség, sebezhetőség is eltűnt. Most már erős lett ő is.
És ami talán – az illatán kívül persze – a legjobb áldozattá tette számomra, ami a legjobban hiányzik az a riadt vágy, a kíváncsi fény a szeméből. Abból a szemből, mely most sötétvörösen izzik, csakúgy, mint az enyém, ha épp nem vagyok éhes.
Megalázottság. Ez is ismeretlen volt eddig számomra, és most akkora erővel zúdult rám, mintha egy lavina omlana le a Himalájáról. Ha ember lennék, biztos elvörösödnék, és elrohannék.
De nem vagyok ember. Egy erős, viszonylag fiatal vámpír vagyok, akit legyőzött egy ostoba, öreg vérszívó. Emiatt érzem ilyen rosszul magam! Ha például egy erősebb, tapasztaltabb nyomkereső alázott volna porig, nos, annak sem örülnék, de egy fokkal azért jobb lenne.
Viszont ez? Egy idősödő vámpír, akinek már az öregek otthonában kéne gyilkolásznia a többi koros vénembert? Aki még csak nem is nyomkereső? A szégyen netovábbja.
Egy röpke pillanatig, a másodperc töredékéig elfogott egy kis kisebbségi komplexus érzete, de ezt azonnal elnyomtam magamban.
Még hosszú percekig álltunk így, egymással szemben, látszott sem ők, sem én nem fogom feladni egyhamar. Ez itt egy háború ez pedig a döntő csata, amit meg kell nyernem, mert az ezelőtti harcokat sorban elvesztettem. Muszáj!
Rápillantottam Mar… Alice-re. Hiba volt. Ajkát egy vékony kis vonallá préselte össze. Szemében – bár újszülött volt – nem csillogott az a vágy, mely ölésre késztetné. Inkább a küzdelem érződött lényén. A küzdelem önmagával. Pontosan tudtam, min vívódik: Ölni, vagy nem ölni? Ez itt a kérdés.
Tisztán emlékszem, mikor én voltam újszülött, majdnem egy falu teljes lakosságát lemészároltam. Persze, csak egy egészen kis faluét, és nagyon óvatosan, egyenként, de hát ez akkor is éljenzésre méltó teljesítmény. Oh, azok a régi szép idők!
Az emlékfolyam sodrásából Alice zökkentett ki. Hirtelen fájdalmasan felnyögött, és kétrét görnyedve, a térdén támaszkodva jajgatott.
Az öreg nyilván sejtette, mi folyhat ott, mert rögtön mellette termett, és roppant aggodalmas arckifejezést vágott mindehhez.
- Mi a baj? Mi történt?
- Valaki bajban lesz, meg kell mentenem, mennem kell. – közölte gyötrelmesen.
- Oh, hát máris itt hagyod ezt a remek kis bulit? – kérdeztem gúnyos vigyorral az arcomon, de magamban még mindig fortyogtam. Nagyon nem tetszett, hogy vámpír lett belőle. És most még el is megy! Ez nem ér! Legalább hadd öltem volna meg! Ez olyan szívás.
- De túl nagy a kísértés Alice! Megölnéd, higgy nekem! – bizonygatta a vega.
- Ezt meg kell tennem. Brant, értsd meg kérlek! Meg tudom állni. Szerinted miért láttam volna, ha nem lenne valami közöm hozzá? – kérdezte immáron felegyenesedve, csípőre tett kézzel.
- Nem tudom, talán azért, hogy szólhass egy tapasztaltabb vámpírnak, mondjuk nekem. – a végét jó alaposan kihangsúlyozta.
Alice egy pillanatig habozott, és éreztem most jött el az én időm. Eddig csak figyeltem az elmegyek – nem mész vitát, de most színre léptem. Bámulatos gyorsasággal, magamat is meghazudtolva vetettem rá magam Alice-re, és leterítettem a földre.
Ekkor hangos szuszogás, majd vad morgás hallatszott a hátam mögül, mely védelmező üvöltésben végződött. Brant rám ugrott, pont, úgy ahogy én az előbb az újdonsült vámpírlányra.
Így már hárman feküdtünk a hideg betonon, és én kezdtem eléggé nyomorékul érezni magam. Vasizmokkal borított mellkasom szorosan simult Mary testére, akinek – láthatólag és érezhetőleg – semmi ereje sem volt a menekülésre.
Ugyanakkor ott volt Brant is, aki próbált leemelni a lányról, de én persze nem engedtem. A vén vega egyre kétségbeesettebb lett, a végén majd’ elszakította a ruhámat kínjába. Szánalmas volt. Nevetni kezdtem, de nem hittem volna, hogy ez lesz a vesztem.
Rekeszizmaim összehúzódtak, karjaim azonban egy csöppet elgyengülnek. Lehet, hogy Alice nem volt olyan erős, mint én, de a reflexei prímán működtek. Amint megérezte, hogy szorításom lazul kicsusszant alólam, én pedig arccal a föld felé száguldottam, de az utolsó pillanatban ügyesen tompítottam az ütközést jobb kezem tenyerével.
Alice-t suhanó árnyékként nyelte el a sötétség, én meg persze utána. Brant meg mögöttem. Rám tört a dejavu, amikor észrevettem, hogy megint csak körbe-körbe rohangálunk Bioxliban. A lakosok biztosan frászt kaptak volna, ha meglátnak minket.
Milyen lenne már, ha valaki kora reggel, mielőtt munkába menne és belevetné magát a mindennapi, unalmas teendőkbe, kinézne az ablakon, persze csak az után, hogy elhúzta a sötétítőt és meglátná, hogy három fehér bőrű alak kergetőzik iszonyat tempóban? Két dolog: botrány, média.
Én pedig szeretném, ha ezt a halál rátok dolgot csendben intéznénk el, lehetőleg hamar. De ha ez a kiscsaj itt előttem továbbra is ilyen iramot diktál, akkor megeshet, hogy hamar kifáradok. Ennyi kudarcot, pedig nem tudok megélni egy nap!
Kezdett kivilágosodni az ég alja, így sietnem kellett, ha bosszút akarok állni. Megpróbáltam megszaporázni lépteimet, erre Brant és Alice is hozzám idomulva gyorsulni kezdett.
Mérlegeltem a helyzetet, és arra a felismerésre jutottam, hogy nem ölhetem meg mind a kettőt. Választanom kell. Ha Alice-el akarnék végezni, ahhoz előbb utol kérne érnem. Ha nagyon akarnám, talán sikerülne. De akkor a vén vámpír megint rám vetné magát. És akkor vele is végeznem kéne. Alice pedig elmenekülne. Nem sikerülne.
De ha a vega lenne az elsődleges célpont, a sima ügy lenne. De a csaj akkor is elfutna. Tehát az esélyem nulla arra, hogy megöljem Alice-t. Az élet kegyetlen.
Édes a bosszú
Önsajnálattól elnehezülten megtorpantam, és félfordulatot véve néztem Brant szemébe. Ő láthatóan inkább megkönnyebbült volt, mint kétségbeesett, pedig csak kibarkóbázta magában, hogy az életének vége. A helyében rohannék, ha egy ilyen ijesztő és kegyetlen vámpírral találkoznék, mint én.
Soha nem fogom megérteni, hogy miért védte meg a vámpírlányt. Úgy értem akkor, amikor még emberi mivoltában tündökölt itt nekünk. Miért nem ette meg? Ja, tényleg, ő vega. A barom.
Lopva hátrapillantottam, persze csak fél szemmel, nehogy az öreg vámpír elmeneküljön. Annyira akartam látni, hogy mit csinál az elmulasztott vacsorám. Megállt vajon, hogy feláldozza az életét?
Vagy szalad tovább? Esetleg elesik? Az vicces lenne, de úgysem fog megtörténni, kár reménykedni.
Éppen elkaptam azt a pillanatot, amikor Alice megtorpant, és rám vetette piros szemét. Majd Brant-re kapta tekintetét, és az eddig aggodalmas, bosszús arckifejezésén halvány mosoly suhant át. Amikor újból rám nézett ez a mosoly kárörvendő lett. Legszívesebben nekiugrottam volna, de mire az elhatározás gondolata szöget ütött a fejemben Alice már árkon-bokron túl járt.
Nagyot sóhajtva, csalódottan fordultam vissza a vén vámpír felé, aki láthatólag nem készült menekülni. Nem is baj, nem lenne erőm üldözni.
De azért biztosra akartam menni, ezért vasmarkomat csuklója köré fontam, és jó erősen rászorítottam.
Reccsenés hallatszott, Brant fájdalmasan felkiáltott, csuklójához akart kapni, de elé tartottam, másik, ökölbe szorított kezemet, és célba vettem az orrát. Majd megütöttem.
Újabb ordítás.
- Most bűnhődsz azért, mert elvetted a vacsorámat. – közöltem higgadtan.
- Menjünk innen, még meglátnak. – válaszolta két ordítás között.
Hangjában a szenvedés hallatszott.
Nem is csoda, hisz most roppantottam szét gyenge, fehér bőrrel borított csuklóját, majd eltörtem egyenes vonalú orrát. De nem érdekel. Megérdemelte azt, amit kapott. De ami most jön abban sem lesz köszönet!
- Ez az utolsó kívánságod? Te kis szánalmas! – szűrtem a fogaim között, majd egy jól irányzott ütéssel a bordái közé találtam. – De ha tényleg ezt akarod, menjünk. – tettem hozzá, majd egy hatalmasat taszítottam rajta.
Majdnem elesett, de én még mindig szorítottam porrá zúzott csuklóját, így mégis függőleges állapotában maradt. Az erdő felé lökdöstem, egészen addig, amíg el nem nyelt minket a bozót sötétsége. Végre nyugodtan végezhettem vele.
Egy sziklához nyomtam ez öreg vérszívót, és azzal a kezemet, ami eddig a kezén volt, most a torkára tettem. Kitapogattam ádámcsutkáját, majd óvatosan megnyomtam. Azt akartam, hogy szenvedjen.
És tényleg kínozta a fájdalom, vadul zihált, mert hát ordítani nem tudott. Elengedtem a torkát.
- Kérem, végezzen velem gyorsan! – nyöszörögte.
Felnevettem.
- Miért tenném? Mondd miért! Mi okom lenne arra, hogy ne kínozzalak meg, hogy ne élvezzem ki halálod minden egyes percét? – zúdítottam rá dühösen kérdések hadát.
Ha már nem ölhettem meg a lányt, amikor ember volt, sőt akkor sem, amikor vámpír lett akkor legalább vele hagy végezzek kényem-kedvem szerint. Semmi beleszólása nincs! Amit én akarok, az lesz!
Brant mélyen hallgatott.
- Mi van, megkukultál? – kezdtem felélénkülni, éreztem, egyre kevesebb az akaraterőm. Most azonnal ki akartam nyírni! Nagyon dühös voltam.
- Ölj meg! – követelte halkan. – Ölj meg! Mire vársz még? Ölj meg! – hangja egyre hangosabb lett, a végén már ordított. Szeme dühösen izzott. – Ölj meg!
Persze ettől a követeléstől dühbe gurultam. Fejemben kezdtek elszabadulni az indulatok. Fogaimat összeszorítottam, mert – bár nagyon vágytam arra, hogy holtan lássam ezt a kis csúszómászót – nagyon utáltam volna magam, ha elvesztegetem ezt a csodás pillanatot.
- Ölj már meg! – kiabálta. – Talán gyáva vagy, nem mered? – érezte, nem megy semmire az ordibálással, így elkezdett hergelni. – Félsz tőlem? Tőlem? Nem gondoltam, hogy ilyen ijedős vagy!
Vadul fujtattam, nem bírtam türtőztetni magam. Elszabadultak az indulatok.
Körmömet belemélyesztettem a karjába, és egy mély sebet hagytam rajta, amikor végighúztam a kezemet. Az imént elrepedt bordái közé ütöttem, amik ripityára törtek.
Fájdalmasan ordított, de engem nem érdekelt. Ő akart hamar meghalni! Senki sem mondta, hogy így könnyebb lesz.
- Na? Még most is tetszik neked a gyors halál ötlete? – faggattam.
Belerúgtam a lábába, ütöttem, vertem ahol csak értem. Végül élettelenül elterült a mohával borított földön. Én otthagytam, és elszáguldottam az erdő mélye felé.
Na, hát ilyen lett a befejezés. Remélem tetszett, és írtok komikat. Kérlek!
Amúgy ez az első rész. Még hátravan a második sikertelen üldözés. Nem sokára azt is felteszem majd! De csak akkor ha lesz itt öt komi, és 12 rendszeres olvasó! Előre és köszi, remélem többször is ellátogattok majd ide!
Tyta
