Új!!!

Hello Mindenki!

Sajnos nem tudok szolgálni Suicide Frissel, mert elszállt az ihletem. :(:( De! nem sokára (a jövőhéten) lesz Nyomkereső Friss!

Jó olvasgatást: Tyta

U.i.: Komikat! Komikat! Komikat! Vagy írjatok a chatre! De nagyon jól jönne pár + rendszeres olvasó is! <3

Szilveszterem 2.

És itt van Szilveszteri bénázásom második fejezete! Most lehet kárörvendeni! És olvasni, és kommentelni persze...

- Szívás! – kiáltott Robi, miután Lacival karöltve már vagy ötödszörre aláztak minket porig korongrexben.

- Haha. Nagyon vicces. Köszi szépen, kösz, hogy mondod! – válaszoltam egy csöpp sértődöttséggel a hangomban.

Ezután próbáltam méltóságteljesen távozni vereségem helyszínéről. Ez jól is ment, egészen addig, míg nem próbáltam meg – halál lazán persze – kivenni a mobilomat a zsebemből, hogy megnézzem hány óra. Ugyanis – kétbalkezes lévén – a mobil kicsusszant a kezemből, majd kb. 3 métert csúszva a tisztára suvickolt kőpadlón megállt pontosan a Vass lábánál. Istenem! Miért utál engem ennyire a modern technika???

Tűnődve emelte fel három részre bomlott telefonomat, és pontosan olyan képet vágott, mint aki mindjárt elmagyarázza a gravitáció elméletét.

Ezért úgy döntöttem, cselekedni kell. Fülig vörösödve, hebegve-habogva vettem át a mobilomat.

- Hm… Szóval… ez itt az e-e- e-enyém… azt hiszem… és én iz-z-zé, mm… kösz! – a vége nem igazán volt alkalomhoz méltó, de mindent összevetve büszke voltam magamra. Látni kéne, amit matekórán produkálok, ha felszólítanak!

Mostani színemhez hasonló önti el arcomat, az iszonyatos lámpaláz pedig már-már pánikrohamnak számító kitörésben jön rám. Ezt csak tetézi az, hogy még az anyagot sem tudom.

Úgy döntöttem, távozom. Szitkozódva felmentem a lépcsőn, majd körbekémleltem a nappaliban.

A tévé hangosan szólt, alapjáraton azt hiszem valamilyen vetélkedő ment, de egy kék öltönyös fickó, és egy arany, csillogós ruhájú nő kb. 5 percenként megjelent, és közölte, hogy ennyi és ennyi óra, perc, másodperc, tizedmásodperc van még éjfélig.

Látóterem közepében egy hatalmas, fehér és puha dívány állt. Rögtön le is ültem, és közben igyekeztem nem arra gondolni, hogy mekkorát égtem.

Nem tudom meddig ülhettem itt, üres tekintettel magam elé bámulva, még mindig paradicsom vörös fejjel, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki finoman rázogatja a vállamat.

- Gyere már, mégis meddig akarsz itt ülni?! – Livi volt az, akit láthatólag nem zavart, hogy amikor lefelé vonszolt a lépcsőn nyolcszor megbotlottam, kilencszer pofára estem, mert még nem igazán voltam magamnál.

- Korongrex! – kiáltotta Robi. – Ne feledd, hogy mit ígértetek! – mondta szinte már felháborodottan, mintha szenilis lennék, ezért elfelejtettem volna, vagy mi.

Azt ígértük, hogy L. és én még az idén megverjük őket (Robit és Lacit) korongrexben.

Óvatosan, és kissé bizonytalanul előhalásztam a telefonom, hogy megnézzem hány óra. Tizenegy. Ez azt jelenti, hogy már csak egy rövid kis órácska maradt a leszámolásra. Jelentőségteljesen Livire pillantottam, de hiába volt, mivel már harcra készen, felfegyverkezve, dákóval a kezében, támadóállásban állt. Példáját követve kezembe kaptam a dákómat, és épp arra készültem, hogy elkezdjem a játékot, amikor egy hangos kurjantást hallottam a hátam mögül:

- Ollé! – a hang pontosan olyan volt, mint… oh, az nem lehet! És mégis…

Amikor hátrapillantottam megláttam Vass Józsit táncolni, nem éppen mainak nevezhető táncmozdulatok kíséretében. De úgy látszott, ez rajtam kívül senkinek sem volt téma, mivel körülállták, és tapsoltak neki.

Ám szerencsére maradt egy kis hely, így gyorsan – és roppant óvatosan – elővettem a mobilom, gyorsan kamerázó üzemmódba kapcsoltam, és készítettem három videót.

Elégedetten nyugtáztam, hogy nem vette észre, így folytathattam a partit. Vesztettünk, mint mindig, de most nem ez volt a lényeg. Azonnal látni akartam a leleplező felvételeket!

Nagyon jók lettek, ezt hangosan kacarászva állapítottuk meg Livivel, amikor Krisztián – a hifis srác - vígan mosolyogva megállt előttünk. Nyilván már nem egy, vagy két adag alkoholt töltött magába.

- Táncoljunk! – közölte. Én eközben imádkoztam, hogy ne rám gondoljon, mert hát nem éppen ő a férfiideálom. Az álmaim pasija ugyanis nem egy 30 éves, alacsony, kissé részeg pasi. Kérem! Hol marad a szőke herceg fehér lovon?!

De egy mentőötletet is kreáltam gyorsan az adott pillanatban. Azt mondom, hogy nem szeretek/tudok/akarok táncolni. És elmegyek.

De ez Livinek nem megy, és ezt be is bizonyította, amikor Krisz megával vonszolta a táncparkettre.

Még láttam, ahogy szemei könyörgően rám villannak, és szinte kivetítik a HELP! feliratot, de én csak a markomba röhögve távoztam. A szám jó hosszú volt, három és fél perc, így kellő időm volt arra, hogy begyakoroljam a jajj-te-szegény-de-sajnállak arckifejezést.

Ám amint L. feltűnt a színen, kissé imbolyogva, és a hányingerrel küszködve megfékezhetetlenül elkezdtem szakadni a nevetéstől.

- Kezet kell mosnom! – kiáltotta kétségbeesetten, és célirányosan a mosdó felé vette az irányt. Szegény lány olyan nyomorékul nézett ki, mintha ő lett volna a Titanic túlélője. Vagy minimum tengeribeteg.

- Üljünk le. – javasoltam miután Livi – egy kicsit jobb állapotban persze – kilépett a mosdóból.

- Ez volt életem lehető legrosszabb négy perce. – közölte, és a cipőjére mutatott, melyen ott sorakoztak Krisztián lábnyomai. Így barátném csili-vili szandálja, amit egész este oly vadul védett az ilyen balesetektől, úgy nézett ki, mintha viselője most kapta volna le a padlásról.

Épp hosszú monológba kezdett arról, hogy K. tánctudása nem kicsit hiányos, mikor az illető feltűnt a színen. Livi elharapta a mondat végét, de sajnos hiába.

- Rólam beszéltek? – kérdezte, de nem volt megsértődve, sem felháborodva, inkább olyan vigyori képet vágott. Az alkohol teszi - gondoltam.

Természetemhez híven gyors, frappáns, nem félreérthető választ adtam:

- Nem.

- Oké! Örülök, hogy nem beszéltek ki. – mondta majd – amilyen gyorsan felbukkant, olyan – gyorsan el is tűnt a pince irányába. Hihetetlen! Az egyetlen ember, aki nem tűnik fel, hogy milyen bénán hazudok! Az elfeledhető tény, hogy hót’ részeg…

Én tök boldog lettem ettől, de Livi úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott.

- Azt hittem visszajön értem. – bökte ki gyászos hangon. – Félek.

Eddig – az első alkalomtól eltekintve – amikor csak ránéztem mindig hősiesen viseltem az együttérzést arcomon, mint valami maszkot. Ám ebben a pillanatban elszakadt a madzag, mely a fejemhez rögzítette ezt az álarcot, belőlem pedig kitört a röhögés. Nem, nem is röhögtem inkább csak kuncogtam. Jó hangosan.

- Hölgyeim és Uraim! Már csak öt, azaz öt perc van hátra a 2009-es évből. Tehát készítsék a pezsgőt, szedjék össze újévi fogadalmaikat, és hallgassák meg a Himnuszt! – közölte az arany ruhás hölgy abban a nagy fekete dobozban. Ezzel szinte egy időben megjelent Kati is, és letessékelt minket a lépcsőn.

Miután mind beálltunk egy félkörbe – megjegyzem én pont Vass Józsival szemben – felcsendült a Himnusz. Gyerek pezsgővel teli poharamat markolászva énekeltem el a dalt, majd – miután vége szakadt – körbejártam, hogy köszöntsek mindenkit BUÉK! felkiáltással. Mellesleg úgy döntöttem, idén hős leszek, és igazi, édes Törley pezsgőt iszom a már jól bevált epres gyerekpezsgő helyett.

Ez jól is ment egészen az ötödik emberig, amikor is elkezdett hevesen tiltakozni, fellázadni a gyomrom ennyi mennyiségű alkohol után. Tehát ”észrevétlenül” átlöttyintettem pohárkám tartalmát Apujéba, és így üdvözöltem a népet.

Valami véget ért. A 2009-es év, és az eddigi kalandjaim.

Valami elkezdődött. A 2010-es év, és az új kalandjaim.

Nyomkereső 2. Felvonás

Elveszíteni azt, amit megtaláltál.

Ám ahogy megfordulok, alig tudom elfojtani nevetésem, mely görcsösen tör rám. Az öreg vérszívó próbál méltóságteljesen állni, de már így is látszik, hogy klasszisokkal erősebb vagyok nála. Ráadásul nyomkereső vagyok, és nem is akármilyen, hanem az egyik legjobb.

A ”vetélytársam” lassan lépdel körbe, és védelmezőn beáll a lány elé.

Tehát nem enni akar belőle, hanem megvédeni. Még sosem láttam ilyet. Pedig ennek a kis szerencsétlennek fantasztikus az illata.

- Hagyd békén Maryt! – sziszegi fogai közt, és hangjából hallatszik, bármit képes lenne, megtenné Maryért. Még meghalni is akár? Hm… ha Mary vére nem lesz oly ízletes, mint vártam talán megölöm, de szerintem nem lesz rá szükség.

- Ugyan! Hisz te is tudod, hogy sokkal jobb vagyok nálad, és akár már most végezhetnék vele, vagy akár veled is. De egyelőre beérem vele.  – mondom kegyelmesen. – Kössünk alkut. Én megkapom a lányt, te pedig életben maradsz. – vetettem fel, bár tudtam, hogy nem fog belemenni. Se baj! Legalább vadászhatok egy kicsit.

- Soha! – kiabálja, majd szempillantás alatt ölébe kapja a Maryt és -ugyanúgy, ahogy én az előbb – nemes egyszerűséggel teret üt a falba, és villámgyorsan kirohan rajta, ki a sötét, elhagyatott, de csendes utcákra a lánnyal, aki még mindig korházi ruhában van, és láthatólag semmit sem ért.

Vadul üldözöm őket át a városon, és közben elgondolkodom. Ha képes volt ily könnyedén betörni a vastag, téglákból kirakott falat, akkor lehet, hogy alábecsültem képességeit. De előlem semmiképpen sem menekülhet!

Most kapóra jön, hogy napok óta a városban vagyok: tudom, hogyha megyünk még 1 km előre, aztán jobbra, majd balra és végül megint 1 km előre, akkor jobbra lesz egy zsákutca, ahol könnyedén megvacsorázhatok. Nyami!

Amíg megteszem ezt az utat, addig epekedve gondolok a lányra, az illatára, a vérére, az arcára, és mindenre, ami vele kapcsolatos. Most pont olyan vagyok, mint egy szerelmes tinédzser, aki beleesett a suli legmenőbb csajába, és meg kell küzdenie érte. De nem hiszem, hogy egy ilyen fiú valaha is meg akarná enni ezt a lányt.

Kivéve, ha vámpír. Mint én.

Száguldozás közben elképzeltem, ahogy az az öregúr átengedi nekem a zsákmányt. Éles fogaimat belemélyesztem a húsába addig, amíg csontot nem ér, majd kiszívom testéből az utolsó cseppig is az életerőt. Mily fenséges pillanat lesz!

Időközben meglepően gyorsan száguldottunk az úti célunk felé. A piszkos kis sikátor sötét vonalai kezdtek kirajzolódni szemeim előtt, így azt is jól láttam, ahogy a vámpír szeme haragosan rám villan, amikor rájön, hogy tőrbe csaltam. Pupillái kitágultak, aranybarna szemei mereven rám meredtek.

Valószínűleg otthonülő típus lehet, ha nem jött rá hamarabb, hogy merre terelgetem. És én csak egy rövid ideje vagyok itt!

Hm, fura. Ilyen árnyalatú írisze csak az anti-ragadozóknak lehet. Tehát egy növényevővel, pardon, állatevővel állunk szemben. Talán nehezebb lesz, mint gondoltam! Mert ha nem esik kísértésbe a kis kedvence a vérétől, ha esetleg pár csepp kicsordulna kezem állttal, akkor képes lesz megvédeni, és ez nekem nagyon nem jó! De… nézzük optimistán a dolgokat… majd talál ez az öreg másik védencet. Persze csak akkor, ha ki nem nyírom őt is.

Én magabiztosan lépkedtem az öreg irányába, remélvén, hogy meghátrál, de - meg kell, hogy mondjam – elég makacs egy figura!

Eltántoríthatatlanul állt ott, a szinte bábuvá merevedett Mary testével a kezében, és nem tette semmit, kivéve azt, hogy mélyen a szemembe nézett, majd telepatikusan gyűlöletet sugárzott.

De én is megérem a pénzem! Csak haladtam, haladtam és haladtam feléje, tekintetemben gyilkos vágy tükröződött. De amikor már olyan közel álltam hozzájuk, hogy egy karnyújtás és elérhettem volna a lány testét, és olyan közel, hogy illata ellepte a tudatomat, beszőtte, mint valami pókháló, akkor a vámpír megfordult, felugrott egy szeméthalom tetejére, amit valaki – nem számolva az ilyen esettekkel – felelőtlenül otthagyott. És… huss! Elnyelte a Bioxli-i éjszaka, amikor kb. 180 km/órával elrepesztett a sikátort körülölelő vastag téglafal tetején.

Én pedig utána. Órákig üldöztem, de ő csak szaladt. A végén már körbe-körbe rohangásztunk, és már kezdett pirkadni, tehát úgy döntöttem visszamegyek a rejtekhelyemre, de azért vetettem még egy utolsó pillantást a lány élettelen testére.

Tudtam, csak alszik, de mégis kicsit megállt bennem az ütő, amikor azt hittem vére is odalesz lényének csillogásával együtt.

Hamvas, enyhén barnás árnyalatú bőrén a fogyó hold halovány fénye csillogott, szeme szorosan csukva volt. Valószínűleg valamikor üldözés közben bóbiskolhatott el, mivel arcán szenvedés látszódott.

Ah, beleőrülök, ha nem lesz az enyém! Minden pillanatban átjár az a tébolyult érzés, hogy Mary vére nem csorog le a torkomon, ezzel stop táblát mutatva a szomjúságomnak.

És mindez a miatt a buta, ostoba, öreg, vega vámpír miatt!

       És mikor azt hiszed, hogy van még remény…

Rejtekhelyem az erdő volt, itt tartózkodtam nappal, amikor senki sem láthat. Úgy döntöttem, ma egy terebélyes tölgyfa lágy árnyékában húzom meg magam. Ha pedig turisták jönnek, egyszerűen keresek egy másik fát. Semmi kedvem nincs mást megenni, amikor ott van a Nagy Ő – ha átvitt értelemben is. De akkor meg mi értelme lenni elpazarolni ezt a szomjúságot holmi jöttmentekre? Semmi. És nem is vágyom más illatára, csak az övére.

De kezd őszintén aggasztani a védelmezője. Félek attól, hogy annyira szereti, hogy képes lenne akár megtenni Azt is. De Azt csak a legnagyobb önfegyelemmel rendelkező példányok tudják megcsinálni a mi fajtánkból. Állítólag pokolian nehéz. Én biztosan nem tudnám rászánni magam.

Mert ha megérzem annak a piros löttynek az ízét a számban, nem tudok ellenállni. Ilyenkor olyan, mintha testem minden egyes részlete azt kiáltaná: Még! Még! Még!

És ekkor már nem is akarok leállni, de általában már túl késő is lenne.

Azonban akad pár vámpír, aki meg tudja tenni. Ők persze évszázadokig, sőt, ezredekig gyakorolják az önuralmat, de még így is sem biztos az, hogy képesek ellenállni a kísértésnek.

Ugyanis akármilyen jó vámpír a vámpír, a vér ízétől reflexei azonnal működésbe lépnek. Inni akar. Azonban ha valakit olyanná akarsz változtatni, mint mi meg kell harapnod, meg kell ízlelned a vérét, de el is kell engedned. Sajnos.

De ha ez a vámpír megteszi, annak komoly következményei lehetnek.

Először is, akkor biztos, hogy megölöm. Mert nem tűröm, ha elhúzzák a mézesmadzagot az orrom előtt. És a bosszú édes. Lassan végeznék vele, hagynák neki egy kis egérutat persze, hadd higgye, hogy van esélye. Mert hát… jó, jó, elég jól tartja magát ahhoz képest, hogy milyen öreg, de hát ki akarna szembeszállni egy ilyen vámpírral, mint én? Egy nyomkeresővel? Remélem senki.

Másodszor pedig lenne még egy vámpírlány. Ez csúcs, ha azt veszem alapul, hogy emberi mivoltában is gyönyörű, hát még milyen lenne vérszívóként! De nagyon nem csúcs, ha arra gondolok, hogy oda az üldözésbe fektetett munkám. Hogy minden hiába van. Volt.

Harmadszor… keresnem kéne egy másik ebédet, de gyanítom, nem találok még egy ilyen fantasztikus illatú áldozatot, amilyen ő.

Hah, úgy sem meri megtenni! Vagy mégis? Nem, nem, túl gyáva hozzá. De mi van, ha nem? Nem meri. De. Nem. De. Nem. De.

Oh, istenem mit tettek velem?! Itt ülök én, egy zseniális vadász, és teljesen becsavarodom egy embertől és egy antik példánynak számító vámpírtól. Ez kész agyrém!

Szerintem ez volt a tervük. Most röhögnek a markukba, és azt várják, hogy én tövig rágjam a körmeimet, amíg ők szépen csendben megmenekülnek. Hahaha… majd ha fagy!

Megmondom én mi lesz! Ma éjszaka elmegyek oda és elfogyasztom Maryt. Aki még ember formájában létezik közöttünk, mivel az a nyomorult nem harapja meg, hogy átváltoztassa.

FRISS!

Hello Mindenki!

Biztos hogy a héten lesz Nyomkereső és Szilveszterem Friss, de Suicide nem. Ennek oka, hogy az egy nagyon-nagyon depis novi, de én perpillanat boldog vagyok, így nem tudnám beleélni magam a storyba. És nem akarlak kínozni titeket valami borzalmasan rossz történettel...Annak senki sem örülne.

Másik dolog, amit közölni akartam veletek, hogy please please (nem szánalmas hogy itt könyörgök?!) írjatok KOMIKAT!!! És SZAVAZZATOK! Különben hetekig fog tartani, amíg romokban heverő önbizalmam darabjait összeszedegetem, majd összerakom, mint valami puzzle-t.

És nem mellesleg nagyon érdekel a véleményetek, mert hát ha nem jó amit írok, akkor minek írjam?

*költői kérdés*

Puszi: Tyta

Közlemények !!!

Nagyon-nagyon szeretném megköszönni Wedónak, hogy megcsinálta a dizit!

Néha Tyta a nevem, néha N...

De - csak hogy tudjátok - egy és ugyanazon személy a kettő.

Mindenkinek puszi: N/Tyta

U.i.: Kérlek, hogy szavazzatok, írjatok komikat, és ne legyetek kíméletesek. Építő kritikát is szívesen fogadok! :D :P XD XP

Szilveszterem

Vége a 2009-es évnek. Nem mondhatom, hogy elégedett vagyok. Ennek a következő okai lehetnek: kettesre állok nyelvtanból, Anyuval való veszekedéseim száma rohamosan nő, a teendőim borzasztóan hatalmas halmaza mögül ki sem látni, és még sok egyéb, nem igazán publikus dolog.

És a szilveszter sem ígérkezett valami jónak. Ugyanis egy csomó felnőtt között kell töltenem, akik valószínűleg mind (pár adag alkohol után, persze) vígan fognak táncikálni, mondjuk a Pálinkadal című remek nótára.

Duzzogva lezuhanyoztam, felöltöztem, befújtam magam a karira kapott parfümmel és szintén duzzogva leültem a kanapéra. Én voltam kész legelőször. Ez aggasztó, és egyáltalán nem jellemző rám. Kezdtem kétségbe esni. Mikor már tíz perce ültem ott Anyám végre közölte, hogy elmegy készülődni. Leállította a kedvenc sorozatát, elment hajat mosni és zuhanyozni. Újabb tíz perc múlva betrappoltam a szobába, kivettem a kutyusom alól a papucsomat, zsebre vágtam a telefonomat, majd visszaültem a jól megszokott helyemre. Elküldtem pár (millió) sms-t, így a nemrég feltöltött egyenlegemről secc-pecc alatt sikerült egy-kétezer forintot letornáznom.

Mire mindenki elkészült én olvastam egy fejezetet a könyvemből, és írtam egy oldalt az egyik novellámhoz.

Végre elindultunk. Viszonylag hamar odaértünk. A házba való bejutás viszont már nem volt olyan egyszerű. Bulizásunk helyszínét hamar behatároltuk az abból kiáradó hangzavar alapján. A pincébe kell lejutnunk, ez tuti.

Csak az volt a baj, hogy Anyám azt hitte a garázsajtónál kell lemenni, csakhogy azzal nem számolt, hogy zárva lesz. Most jött Apám terve. Biztos lesz hátul egy ajtó! Persze, hisz az emberek hátsó ajtót építenek a pincébe… Azért egy próbát megért. Csodák csodájára nem jött be.

Ekkor támadt az az ötletem, hogy talán csöngessünk. Anyám szerint illetlenség lenne így berontani, tehát vártunk.

Végül felhívtuk őket telefonon, és kiderült, hogy a bejárati ajtón kéne bemenni…

Bejutottunk, volt nagy ünneplés, koccintás, puszi-puszi. Aztán díszítettünk. Csak ekkor volt esélyem felmérni a terepet, ahol majd elbúcsúzom attól a nyavalyás 2009-es évtől.

A pincébe levezető kék szőnyeggel borított lépcső elég meredek volt. Oké, ez egy gyenge megfogalmazás. Mondjuk inkább azt, hogy a kamikaze csúszda ehhez képest egy vízszintes talaj. Ha szerencsésen túlélted a lépcsőn való lemenetelt, akkor balra találtál egy ajtót ahonnan olyan hangok hallatszódtak ki, mintha egy macskát kínoznának. Amikor erre gondoltam nem jártam messze az igazságtól, tényleg cicák voltak bezárva.

Ha viszont jobbra mentél a szemed elé tárult a PINCE.

Balra hatalmas könyvespolc, tele videókkal, középen egy hosszú asztal, körös-körül székek, jobbra pedig két darab hűtő.

Volt ott mindenféle enni, inni való a jó öreg pálesztől kezdve a sörön át egészen az őszibarackléig. De ha nem találtál semmi kedvedre valót, akkor balra még mindig ott volt a táncparkettnek kinevezett helység. Szintén telis-tele videóktól roskadozó könyvespolcokkal.

A hely jobb volt, mint ahogy elképzeltem, de ez az én jelenlegi helyzetemen nem segített. És a java még csak most jött.

Megpróbáltam úgy körbenézni, hogy az arcomra nem üljön ki a rémület annak láttán, hogy az itt jelenlevők felét nem ismerem. Egész jól sikerült, bár ezt nem tudhatom biztosra. Csak azért feltételeztem, mert akire ránéztem mind kedvesen mosolygott vissza. Végre megpillantottam Líviát, a legjobb barátnőmet. Ez az! Meg vagyok mentve. Líviát óvodás korom óta ismerem, és bár nem egy suliba járunk, megmaradtunk barátnőnek. Nem csalódtam benne, hozta a formáját – mármint öltözködés terén. A pince hűvöse nem tartotta vissza egy fekete, csillogó szoknya és a hozzá illő – szintén csillogós – piros felső viselésétől. Szandál volt rajta, sötétbarna, hullámos haját

(csillogó) ezüst csat fogta hátra. Kezdtem alul öltözöttnek érezni magam ez én kis csőfarmeromban, szürke csizmámban, kiengedett hajammal. És ráadásul egyik sem csillogott! Akkor azonban megpillantottam az egyik házigazdát, Julit szabadidőnadrágban és klumpában. Ettől rögtön megnyugodtam.

Már fél órája voltunk a ”buliban” amikor arra a megállapodásra jutottunk Livivel, hogy korongrexezzünk*. Gyorsan szerváltunk még két embert – Robit, Livi nagybátyját, és Csillát, aki ott tanított, ahol L. anyukája – és önfeledten belemerültünk a játékba.

Legközelebb akkor ocsúdtam fel a játékból, amikor egy – kb. 165 cm magas - férfi becipelte a zenét. Az zene annyit jelentett, hogy egy hifi, két monumentális hangszóróval. A férfi kb. 30 éves volt, és Krisztiánnak hívták. Azt hiszem, neki köszönhetjük – legalábbis Livi és én – az este legviccesebb, legtragikusabb és legemlékezetesebb esetét.

Amikor felbődült a zene, megpróbáltam megóvni a még épen maradt dobhártyámat és (szinte sikoltozva) kimenekültem a táncparkettről.

Azon kívül nem volt épp ínyemre, hogy rászabadítsam a nem kicsit hiányos tánctudásomat a gyanútlan emberiségre.

Mikor már kezdtem elhinni, hogy ez a szilveszter mégsem lesz dögunalom, mivel van kaja, pia, tánc, korongrex, (ugyan mim kéne még?) akkor betoppant Vass József, a suli réme. Fizikára oktatta a nebulókat a sulimban, és történetesen épp ott van a mi termünk a fizika mellett és folyton átjön szólni, hogy hangosak vagyunk. Egyszer még német TZ közben is…

Leesett az állam. Nem kicsit, nagyon. L. szerencsére még időben észrevette – mármint mielőtt bárki más észrevehette volna – és gyorsan a számba tömött egy kis Fornetti gazdaságos sajtos pogit, és ezzel sikeresen megelőzte, hogy káromkodjam egy szépet.

Észrevétlenül odaosontam Anyuhoz és vadul csapkodva, ám suttogva közöltem, hogy az ott a fizikatanár a suliból, ráadásul utál mindenkit, aki a 7. b-be jár. És én odajártam.

Anyu persze ebből csak a számára kedvező információkat szűrte le, tehát azt, hogy ő egy tanár az én iskolámból. Tehát amikor kimentek cigizni, és Vass is ott volt, mosolyogva közölte, hogy én egy lány vagyok az általa legjobban utált osztályból. Csúcs!

Később megtudtam Julitól, hogy esetleg Szabó is betoppan. Ő is egy tanár (ki gondolta volna?). Ám ő még oktat is engem. Informatikára. Nem mondom, hogy örültem, inkább hiszti rohamomat jól álcázva, kétségbeesetten siettem a WC felé, közben kitartóan nyomogattam az 5-ös gyorshívó gombot. Ez a billentyű volt a kulcsa Noémi felhívásának. Pár perc múlva beszéltem vele, de akkor már inkább röhögtem a történteken, mint hogy sírtam volna.

A beszélgetést gyorsan elintéztük ő is nevetett egy sort. Ezután nagyot sóhajtva vetettem be magam az este hátralevő részébe…

Nyomkereső

Ez egy nagyon fura történet, mert úgy terveztem, hogy ez egy kemény, érzelmek nélküli story lesz, de nem így történt. Tehát megismerhetjük benne James érzelmes oldalát.
Ez is nagyon hosszú lett, tehát ez itt:

Első rész / Első felvonás

Keresni, de nem találni.

Küzdhetsz ellene, de ez az élet rendje. Erről senki sem tehet, sem Ő, sem senki más, sem az emberiség. Ez így van megírva.

Hihetetlen, mennyire ki tud éhezni a vámpír, ha nem eszik pár napig. Szememben a fekete szín uralja a terepet, az a kis piros, szokásos csillogás is eltűnt belőle. Többé nincs önuralmam, mert a szomjúság kínoz. Gondolataim mára már csak a vér körül forognak.
Eddig szerepelt benne a nyomkeresés öröme, a kalandvágy, és pár vámpír klán. De ez a múlt. És én nem a múltban élek, hanem itt és most, a jelenben.

1920-ban, Bioxliban. Ahol – mellesleg megjegyzem – elég silány a levadászható alanyok száma. Persze akadnak emberek, de én valami nehezen megszerezhetőre, valami érdekesre vágyom. Olyasvalakire, akinek illata mámorító, aki harcias, menekül előlem. Jobban mondva próbál menekülni.

Annyiszor elképzeltem azt a vadászatot! A szerencsétlen kis alanyt beüldözöm az erdőbe. Futni próbál, de mielőtt elindulna én már előtte termek és leterítem. Félelemtől csillogó szemébe néznék, és alig tudnám elfojtani gúnyos nevetésem. Számat meleg, élettel teli bőréhez érinteném, könyörtelenül belemélyeszteném éles fogaimat, majd ha megízleltem vére ízét, mérlegelnék. Gyorsan, vagy lassan végezzek vele. Ez persze sok dologtól függ. A kiéhezettség mértékétől, és vére ízétől, valamint attól mennyire szenved. Vámpír vagyok, de azért nem annyira szadista, hogyha mondjuk, sírva könyörög azért, hogy legyek gyors és kíméletes ne tegyem meg.

Azt is elképzeltem, ahogy vére lassan hömpölyög le a torkomban, ezzel csillapítja elképesztő szomjúságomat.

Bár megtalálnám már azt az embert! Ha így haladok tovább tudatom utolsó, észnél maradt részét felemészti az éhség, a szomjúság, és arra késztet, hogy önmagam életével végezve nyilvánosan étkezzem. Belegondolni is rossz, mit tennének velem a Volturi
…

Ma éjjel hajtóvadászatra indulok, érzem a zsigereimben, hogy megtalálom azt, aki méltó arra, hogy megöljem. Ebben biztos vagyok.



Találni, és nem keresni többé.

Tisztán emlékszem arca, hangja, illata minden egyes tökéletes részletére. A megérzéseim nem csaltak.

Éjjel két óra van, én pedig céltalanul bolyongok a keskeny, sötét folyosókon. Biztos voltam benne, az illat innen jött. Az illat, mely olyan volt számomra, mintha egy emberi lény a virágos mezőn sétálgatva észrevenné azt a ritka, becses és értékes, gyönyörű, szemet kápráztató növényt, amire már hosszú-hosszú idő óta vágyik.

Az én esetemben, ez a növény egy védtelen ember… Az illata pedig a vére. De már nem sokáig marad testében, ezzel életben tartva azt a gyönge kis lényt.

A vadászat még jobb lesz, mint elképzeltem! Ebben az elmegyógyintézetben senki sem veszi komolyan a munkáját… Valószínűleg észre sem vennék, ha az egyik betegük eltűnne.

Mivel itt ilyen figyelmetlenek és kiszámíthatóak az emberek arra jutottam, hogy már ma éjszaka megölöm az őrültet.

Őrült… vajon hogy kerülhetett ide? Ha paranoiás, akkor nem alaptalan, legalábbis most nem. Isteni lehet hallani tébolyult sikolyát, mellyel arra késztet, gyorsan végezzek vele. Persze nekem is jár egy kis szórakozás… azt hiszem, kicsit játszanék vele. Hagyjak neki menekülési időt? Vagy azonnal szorítsam sarokba? Az utóbbival azonban kizárnám a szórakozás lehetőségét.

Már most is alig tudom tartóztatni magamat, hogy be ne törjem a falat, és ki ne szakítsam a csöveket… Olyan könnyű lenne, bár van kockázat is. De felőlem bárki megláthat, hisz csak egyetlen kis roppantás gyönge kis nyakán és… Ropsz! … az illető életének máris lőttek. Hm… talán meg is harapnám, ki is innám vérét az a testéből az utolsó csöppig, de nem akarom másokra pazarolni, szűnni nem akaró vágyamat az iránt a fenséges kis lény iránt.

Már biztos vár rám, hisz ha idekerült annak komoly okai lehetnek. Vagyis… ki akarna ebben a nyomasztó erődszerűségben tengetni nyomorúságosan rövid emberéletét? Csak a bolondok… Mily irónia és gúny!

Talán meg is teszem. Igen, megrongálom ezt a nyamvadt kis kórházat. Ha akarom, tehetem olyan halkan, hogy senki még csak ne is sejtse hogy történik valami.

Kezemet a vastag kőfalra helyeztem, mely csont fehérre volt meszelve. Egészen kicsit megnyomtam, és máris egy vékony repedés futott végig rajta. Még egy kicsit… és a fal beszakadt kemény érintésem alatt, de nem épp az a látvány terül szemem elé, amit vártam. Egy komor vasajtó.

Egy másodperc töredékéig azon is elgondolkozom, betörjem-e vagy sem, de az éhség nem hagy választást. Könyörtelenül ütök egy lyukat erős öklömmel rajta és máris bent vagyok.

Az illat, melyet eddig is éreztem most teljes emberi valójában ott fekszik előttem a földön. Törékeny és rémült, ehhez nem fér semmi kétség.
De még ez a borzalom sem vesz el semmit kimondhatatlan gyönyörűségéből. Barna haja hosszan omlik hátára, és szabályosan keretezi édes arcát. Szemei színét sajnos nem lehet megállapítani ebben a félhomályban.

De szép, nagyon szép ezt minden ember így gondolná.

De én nem vagyok ember. Én nem ezt látom benne. Én az üldözni való vadat, az izgalmas kalandot, és legfőképpen a vacsorámat látom benne.

Önelégülten mosolyogva indulok feléje. Először lassan, mert úgy gondolom, ha egyszer találok, egy ilyen étket minden percét ki kell élvezni, de ahogy gyengül önmegtartóztatásom megszaporázom lépteimet is, míg a végén már rohanok feléje. Egyetlen hajszálon múlik, hogy rávessem magam.

Belenézek kék szemébe, amiben őszinte félelem, kíváncsiság és vágy csillog. Ezen egy csöppet elgondolkozom. Miért lenne kíváncsi rám?
Persze, talán lenyűgözi vámpíri mivoltom tökéletessége.
De miért néz rám ily vágyakozva? Talán olyan hosszú ideje tartják itt, ezen a nyomorúságos helyen fogva, hogy inkább választja a kínzó halált? Meglehet…

Jéghideg testem éppen hogy súrolja élettel teli bőrét, amikor valami halkan, ám jelentőségteljesen földet ér mögöttem. Azonnal tudom, hogy ki az. Egy másik vámpír. De nem engedem át neki a lányt! Ha kell, megküzdöm érte!


Hát, ennyi lenne egyelőre emberek.PLSPLS komikat!!!! 
Bye-Bye: N

Suicide

Egy meg nem értett francia fiú története, aki bármire képes lenne azért, hogy visszakapja szeretteit, és véget vessen a borzalmaknak.

ELSŐ RÉSZ

Éjfél múlt pár perccel. Telihold volt, egy bagoly röpült át a látóhatáron, éppen egy korhadt, kopasz fa előtt. A házakban leoltották a villanyokat. Minden úgy volt, ahogy egy horrorfilmben. Már csak egy démoni tekintetű negyvenes pedofil hiányzott véres baltával a kezében, egy szemeteszsákba zárt női hullát hurcolva maga után.

Mindenki aludt. ( Kivéve a baglyot és a pedofilt. ) Egy férfi azonban nem. Pf! Férfi… hiszen alig múlt még tizenhárom éves. De a lelke mélyén – amennyi borzalmat átélt – akár ötvennek is elment volna.

Tehát egy tizenhárom éves kamasz fiú szombat éjszaka egy régi, romos kőhíd szélén ült egy Garonne partján fekvő kisvárosban. Lelke nehéz volt, érezte, hogy már nem bírja tovább…

Nem! Nem! Ennek a mondatnak nem így kéne hangzania. Az író biztos elrontotta. Valahogy így festene igazából:

Tehát egy tizenhárom éves kamasz fiú szombat éjszaka egy tök szuper kis discóban táncolt a Szajna folyó menti Párizsban. Lelke könnyű volt, érezte, hogy már nem bírja tovább… a bulizást.

De sajnos az élet nem ilyen. Így hát azt kell mondanom (írnom) hogy az első mondat a valóság. Bármennyire lehangoló is ez.

Szóval ez a fiú iszonyatos kínokat élt át. De nem olyanokat, mint például, jaj, milyen ruhát vegyek fel nincs egy göncöm se. Vagy, hogy nem engedik el moziba a haverokkal, esetleg kikosarazza egy csaj. Ezek a mi – mármint az átlagos, mai tinik – szemünkben borzalom, de az ő szemében csak pitiáner kis ügyek. Az ő problémája kicsit komplikáltabbak. Először nővére majd apja halála, ehhez hozzáadjuk kibírhatatlan anyját. Lassú tűzön főzzük ropogósra. Ízlés szerint depresszióval szórjuk meg. Undok osztálytársakkal tálaljuk.

Ez itt a mai menü…

Csak tizenegy éves volt, amikor az apja meghalt, de most is úgy emlékszik rá, mintha csak tegnap ment volna el.

Délután volt, a fiú éppen hazajött az iskolából, amit mindig is utált. Arra gondolt, hogy majd most egy jót nevetnek az apjával és újra szép lesz az élet. De nem így történt.

Mikor benyitott a szülei hálószobájába olyan kép tárult a szeme elé, ami egy életre beleégett a retinájába, ezzel megpecsételve sorsát.

Apja élettelen teste egy darab jelentéktelen kötélen lógott, mely a ház tetejének vastag főgerendájára volt felkötve. Szemei még nyitva voltak, arca hófehér volt, és élettelen. Minden kétséget kizárólag meghalt.

A fiú megmerevedett, nem tudott moccanni sem. Az ember, az egyetlen lény a földön, aki megértette elment, és ő már nem tehet ellene semmit.  Percekig állt így, míg végül zokogva a kemény kőpadlóra rogyott. Arcát kezeibe temette, nehogy még egyszer ránézzen a holttestre, amit könnyei mögül úgysem látott volna.

Érzések ezrei kavarogtak lelkében, gondolatok a fejében. Csalódottság, megbántottság, düh, magány.

Vajon apja hagyott hátra levelet? Mi lesz most vele? Vajon az anyja tudja már? Most mit tegyen?

Új erőre kapva

Egy kis kimaradás után újraindítom a blogot, telis-tele új ötletekkel.

Az utóbbi időben nem nagyon volt időm a grippingstoryra,, hát töröltem, de most...

Számos novella van születőben, ám mindegyik olyan hosszúra sikerült, hogy inkább kisregénynek nevezném őket.

Suicide: jelentése öngyilkosság. Volt egy nem kicsit depis időszakom, így ez egy morbidra sikerült novit, amit három részben fogok közölni. Az első rész már olvasható!

Szilveszterem: kicsit megkésve, de úgy döntöttem leírom a Szilveszter estémet, ami nem mondható mindennapinak...

Nyomkereső: Engem is megihletett a Twilight, így úgy döntöttem leírom a két fontos vadászatot, majd a halálát James szemszögéből.Az eleje már olvasható!!!

Nagyon kérlek titeket, hogy írjatok komikat, mert csak úgy folytatom a novikat, ha vannak bíztató visszaljelzések, rendszeres olvasók.

Jó olvasgatást: N