Nyomkereső 2. Felvonás

Elveszíteni azt, amit megtaláltál.

Ám ahogy megfordulok, alig tudom elfojtani nevetésem, mely görcsösen tör rám. Az öreg vérszívó próbál méltóságteljesen állni, de már így is látszik, hogy klasszisokkal erősebb vagyok nála. Ráadásul nyomkereső vagyok, és nem is akármilyen, hanem az egyik legjobb.

A ”vetélytársam” lassan lépdel körbe, és védelmezőn beáll a lány elé.

Tehát nem enni akar belőle, hanem megvédeni. Még sosem láttam ilyet. Pedig ennek a kis szerencsétlennek fantasztikus az illata.

- Hagyd békén Maryt! – sziszegi fogai közt, és hangjából hallatszik, bármit képes lenne, megtenné Maryért. Még meghalni is akár? Hm… ha Mary vére nem lesz oly ízletes, mint vártam talán megölöm, de szerintem nem lesz rá szükség.

- Ugyan! Hisz te is tudod, hogy sokkal jobb vagyok nálad, és akár már most végezhetnék vele, vagy akár veled is. De egyelőre beérem vele.  – mondom kegyelmesen. – Kössünk alkut. Én megkapom a lányt, te pedig életben maradsz. – vetettem fel, bár tudtam, hogy nem fog belemenni. Se baj! Legalább vadászhatok egy kicsit.

- Soha! – kiabálja, majd szempillantás alatt ölébe kapja a Maryt és -ugyanúgy, ahogy én az előbb – nemes egyszerűséggel teret üt a falba, és villámgyorsan kirohan rajta, ki a sötét, elhagyatott, de csendes utcákra a lánnyal, aki még mindig korházi ruhában van, és láthatólag semmit sem ért.

Vadul üldözöm őket át a városon, és közben elgondolkodom. Ha képes volt ily könnyedén betörni a vastag, téglákból kirakott falat, akkor lehet, hogy alábecsültem képességeit. De előlem semmiképpen sem menekülhet!

Most kapóra jön, hogy napok óta a városban vagyok: tudom, hogyha megyünk még 1 km előre, aztán jobbra, majd balra és végül megint 1 km előre, akkor jobbra lesz egy zsákutca, ahol könnyedén megvacsorázhatok. Nyami!

Amíg megteszem ezt az utat, addig epekedve gondolok a lányra, az illatára, a vérére, az arcára, és mindenre, ami vele kapcsolatos. Most pont olyan vagyok, mint egy szerelmes tinédzser, aki beleesett a suli legmenőbb csajába, és meg kell küzdenie érte. De nem hiszem, hogy egy ilyen fiú valaha is meg akarná enni ezt a lányt.

Kivéve, ha vámpír. Mint én.

Száguldozás közben elképzeltem, ahogy az az öregúr átengedi nekem a zsákmányt. Éles fogaimat belemélyesztem a húsába addig, amíg csontot nem ér, majd kiszívom testéből az utolsó cseppig is az életerőt. Mily fenséges pillanat lesz!

Időközben meglepően gyorsan száguldottunk az úti célunk felé. A piszkos kis sikátor sötét vonalai kezdtek kirajzolódni szemeim előtt, így azt is jól láttam, ahogy a vámpír szeme haragosan rám villan, amikor rájön, hogy tőrbe csaltam. Pupillái kitágultak, aranybarna szemei mereven rám meredtek.

Valószínűleg otthonülő típus lehet, ha nem jött rá hamarabb, hogy merre terelgetem. És én csak egy rövid ideje vagyok itt!

Hm, fura. Ilyen árnyalatú írisze csak az anti-ragadozóknak lehet. Tehát egy növényevővel, pardon, állatevővel állunk szemben. Talán nehezebb lesz, mint gondoltam! Mert ha nem esik kísértésbe a kis kedvence a vérétől, ha esetleg pár csepp kicsordulna kezem állttal, akkor képes lesz megvédeni, és ez nekem nagyon nem jó! De… nézzük optimistán a dolgokat… majd talál ez az öreg másik védencet. Persze csak akkor, ha ki nem nyírom őt is.

Én magabiztosan lépkedtem az öreg irányába, remélvén, hogy meghátrál, de - meg kell, hogy mondjam – elég makacs egy figura!

Eltántoríthatatlanul állt ott, a szinte bábuvá merevedett Mary testével a kezében, és nem tette semmit, kivéve azt, hogy mélyen a szemembe nézett, majd telepatikusan gyűlöletet sugárzott.

De én is megérem a pénzem! Csak haladtam, haladtam és haladtam feléje, tekintetemben gyilkos vágy tükröződött. De amikor már olyan közel álltam hozzájuk, hogy egy karnyújtás és elérhettem volna a lány testét, és olyan közel, hogy illata ellepte a tudatomat, beszőtte, mint valami pókháló, akkor a vámpír megfordult, felugrott egy szeméthalom tetejére, amit valaki – nem számolva az ilyen esettekkel – felelőtlenül otthagyott. És… huss! Elnyelte a Bioxli-i éjszaka, amikor kb. 180 km/órával elrepesztett a sikátort körülölelő vastag téglafal tetején.

Én pedig utána. Órákig üldöztem, de ő csak szaladt. A végén már körbe-körbe rohangásztunk, és már kezdett pirkadni, tehát úgy döntöttem visszamegyek a rejtekhelyemre, de azért vetettem még egy utolsó pillantást a lány élettelen testére.

Tudtam, csak alszik, de mégis kicsit megállt bennem az ütő, amikor azt hittem vére is odalesz lényének csillogásával együtt.

Hamvas, enyhén barnás árnyalatú bőrén a fogyó hold halovány fénye csillogott, szeme szorosan csukva volt. Valószínűleg valamikor üldözés közben bóbiskolhatott el, mivel arcán szenvedés látszódott.

Ah, beleőrülök, ha nem lesz az enyém! Minden pillanatban átjár az a tébolyult érzés, hogy Mary vére nem csorog le a torkomon, ezzel stop táblát mutatva a szomjúságomnak.

És mindez a miatt a buta, ostoba, öreg, vega vámpír miatt!

       És mikor azt hiszed, hogy van még remény…

Rejtekhelyem az erdő volt, itt tartózkodtam nappal, amikor senki sem láthat. Úgy döntöttem, ma egy terebélyes tölgyfa lágy árnyékában húzom meg magam. Ha pedig turisták jönnek, egyszerűen keresek egy másik fát. Semmi kedvem nincs mást megenni, amikor ott van a Nagy Ő – ha átvitt értelemben is. De akkor meg mi értelme lenni elpazarolni ezt a szomjúságot holmi jöttmentekre? Semmi. És nem is vágyom más illatára, csak az övére.

De kezd őszintén aggasztani a védelmezője. Félek attól, hogy annyira szereti, hogy képes lenne akár megtenni Azt is. De Azt csak a legnagyobb önfegyelemmel rendelkező példányok tudják megcsinálni a mi fajtánkból. Állítólag pokolian nehéz. Én biztosan nem tudnám rászánni magam.

Mert ha megérzem annak a piros löttynek az ízét a számban, nem tudok ellenállni. Ilyenkor olyan, mintha testem minden egyes részlete azt kiáltaná: Még! Még! Még!

És ekkor már nem is akarok leállni, de általában már túl késő is lenne.

Azonban akad pár vámpír, aki meg tudja tenni. Ők persze évszázadokig, sőt, ezredekig gyakorolják az önuralmat, de még így is sem biztos az, hogy képesek ellenállni a kísértésnek.

Ugyanis akármilyen jó vámpír a vámpír, a vér ízétől reflexei azonnal működésbe lépnek. Inni akar. Azonban ha valakit olyanná akarsz változtatni, mint mi meg kell harapnod, meg kell ízlelned a vérét, de el is kell engedned. Sajnos.

De ha ez a vámpír megteszi, annak komoly következményei lehetnek.

Először is, akkor biztos, hogy megölöm. Mert nem tűröm, ha elhúzzák a mézesmadzagot az orrom előtt. És a bosszú édes. Lassan végeznék vele, hagynák neki egy kis egérutat persze, hadd higgye, hogy van esélye. Mert hát… jó, jó, elég jól tartja magát ahhoz képest, hogy milyen öreg, de hát ki akarna szembeszállni egy ilyen vámpírral, mint én? Egy nyomkeresővel? Remélem senki.

Másodszor pedig lenne még egy vámpírlány. Ez csúcs, ha azt veszem alapul, hogy emberi mivoltában is gyönyörű, hát még milyen lenne vérszívóként! De nagyon nem csúcs, ha arra gondolok, hogy oda az üldözésbe fektetett munkám. Hogy minden hiába van. Volt.

Harmadszor… keresnem kéne egy másik ebédet, de gyanítom, nem találok még egy ilyen fantasztikus illatú áldozatot, amilyen ő.

Hah, úgy sem meri megtenni! Vagy mégis? Nem, nem, túl gyáva hozzá. De mi van, ha nem? Nem meri. De. Nem. De. Nem. De.

Oh, istenem mit tettek velem?! Itt ülök én, egy zseniális vadász, és teljesen becsavarodom egy embertől és egy antik példánynak számító vámpírtól. Ez kész agyrém!

Szerintem ez volt a tervük. Most röhögnek a markukba, és azt várják, hogy én tövig rágjam a körmeimet, amíg ők szépen csendben megmenekülnek. Hahaha… majd ha fagy!

Megmondom én mi lesz! Ma éjszaka elmegyek oda és elfogyasztom Maryt. Aki még ember formájában létezik közöttünk, mivel az a nyomorult nem harapja meg, hogy átváltoztassa.