Szilveszterem

Vége a 2009-es évnek. Nem mondhatom, hogy elégedett vagyok. Ennek a következő okai lehetnek: kettesre állok nyelvtanból, Anyuval való veszekedéseim száma rohamosan nő, a teendőim borzasztóan hatalmas halmaza mögül ki sem látni, és még sok egyéb, nem igazán publikus dolog.

És a szilveszter sem ígérkezett valami jónak. Ugyanis egy csomó felnőtt között kell töltenem, akik valószínűleg mind (pár adag alkohol után, persze) vígan fognak táncikálni, mondjuk a Pálinkadal című remek nótára.

Duzzogva lezuhanyoztam, felöltöztem, befújtam magam a karira kapott parfümmel és szintén duzzogva leültem a kanapéra. Én voltam kész legelőször. Ez aggasztó, és egyáltalán nem jellemző rám. Kezdtem kétségbe esni. Mikor már tíz perce ültem ott Anyám végre közölte, hogy elmegy készülődni. Leállította a kedvenc sorozatát, elment hajat mosni és zuhanyozni. Újabb tíz perc múlva betrappoltam a szobába, kivettem a kutyusom alól a papucsomat, zsebre vágtam a telefonomat, majd visszaültem a jól megszokott helyemre. Elküldtem pár (millió) sms-t, így a nemrég feltöltött egyenlegemről secc-pecc alatt sikerült egy-kétezer forintot letornáznom.

Mire mindenki elkészült én olvastam egy fejezetet a könyvemből, és írtam egy oldalt az egyik novellámhoz.

Végre elindultunk. Viszonylag hamar odaértünk. A házba való bejutás viszont már nem volt olyan egyszerű. Bulizásunk helyszínét hamar behatároltuk az abból kiáradó hangzavar alapján. A pincébe kell lejutnunk, ez tuti.

Csak az volt a baj, hogy Anyám azt hitte a garázsajtónál kell lemenni, csakhogy azzal nem számolt, hogy zárva lesz. Most jött Apám terve. Biztos lesz hátul egy ajtó! Persze, hisz az emberek hátsó ajtót építenek a pincébe… Azért egy próbát megért. Csodák csodájára nem jött be.

Ekkor támadt az az ötletem, hogy talán csöngessünk. Anyám szerint illetlenség lenne így berontani, tehát vártunk.

Végül felhívtuk őket telefonon, és kiderült, hogy a bejárati ajtón kéne bemenni…

Bejutottunk, volt nagy ünneplés, koccintás, puszi-puszi. Aztán díszítettünk. Csak ekkor volt esélyem felmérni a terepet, ahol majd elbúcsúzom attól a nyavalyás 2009-es évtől.

A pincébe levezető kék szőnyeggel borított lépcső elég meredek volt. Oké, ez egy gyenge megfogalmazás. Mondjuk inkább azt, hogy a kamikaze csúszda ehhez képest egy vízszintes talaj. Ha szerencsésen túlélted a lépcsőn való lemenetelt, akkor balra találtál egy ajtót ahonnan olyan hangok hallatszódtak ki, mintha egy macskát kínoznának. Amikor erre gondoltam nem jártam messze az igazságtól, tényleg cicák voltak bezárva.

Ha viszont jobbra mentél a szemed elé tárult a PINCE.

Balra hatalmas könyvespolc, tele videókkal, középen egy hosszú asztal, körös-körül székek, jobbra pedig két darab hűtő.

Volt ott mindenféle enni, inni való a jó öreg pálesztől kezdve a sörön át egészen az őszibarackléig. De ha nem találtál semmi kedvedre valót, akkor balra még mindig ott volt a táncparkettnek kinevezett helység. Szintén telis-tele videóktól roskadozó könyvespolcokkal.

A hely jobb volt, mint ahogy elképzeltem, de ez az én jelenlegi helyzetemen nem segített. És a java még csak most jött.

Megpróbáltam úgy körbenézni, hogy az arcomra nem üljön ki a rémület annak láttán, hogy az itt jelenlevők felét nem ismerem. Egész jól sikerült, bár ezt nem tudhatom biztosra. Csak azért feltételeztem, mert akire ránéztem mind kedvesen mosolygott vissza. Végre megpillantottam Líviát, a legjobb barátnőmet. Ez az! Meg vagyok mentve. Líviát óvodás korom óta ismerem, és bár nem egy suliba járunk, megmaradtunk barátnőnek. Nem csalódtam benne, hozta a formáját – mármint öltözködés terén. A pince hűvöse nem tartotta vissza egy fekete, csillogó szoknya és a hozzá illő – szintén csillogós – piros felső viselésétől. Szandál volt rajta, sötétbarna, hullámos haját

(csillogó) ezüst csat fogta hátra. Kezdtem alul öltözöttnek érezni magam ez én kis csőfarmeromban, szürke csizmámban, kiengedett hajammal. És ráadásul egyik sem csillogott! Akkor azonban megpillantottam az egyik házigazdát, Julit szabadidőnadrágban és klumpában. Ettől rögtön megnyugodtam.

Már fél órája voltunk a ”buliban” amikor arra a megállapodásra jutottunk Livivel, hogy korongrexezzünk*. Gyorsan szerváltunk még két embert – Robit, Livi nagybátyját, és Csillát, aki ott tanított, ahol L. anyukája – és önfeledten belemerültünk a játékba.

Legközelebb akkor ocsúdtam fel a játékból, amikor egy – kb. 165 cm magas - férfi becipelte a zenét. Az zene annyit jelentett, hogy egy hifi, két monumentális hangszóróval. A férfi kb. 30 éves volt, és Krisztiánnak hívták. Azt hiszem, neki köszönhetjük – legalábbis Livi és én – az este legviccesebb, legtragikusabb és legemlékezetesebb esetét.

Amikor felbődült a zene, megpróbáltam megóvni a még épen maradt dobhártyámat és (szinte sikoltozva) kimenekültem a táncparkettről.

Azon kívül nem volt épp ínyemre, hogy rászabadítsam a nem kicsit hiányos tánctudásomat a gyanútlan emberiségre.

Mikor már kezdtem elhinni, hogy ez a szilveszter mégsem lesz dögunalom, mivel van kaja, pia, tánc, korongrex, (ugyan mim kéne még?) akkor betoppant Vass József, a suli réme. Fizikára oktatta a nebulókat a sulimban, és történetesen épp ott van a mi termünk a fizika mellett és folyton átjön szólni, hogy hangosak vagyunk. Egyszer még német TZ közben is…

Leesett az állam. Nem kicsit, nagyon. L. szerencsére még időben észrevette – mármint mielőtt bárki más észrevehette volna – és gyorsan a számba tömött egy kis Fornetti gazdaságos sajtos pogit, és ezzel sikeresen megelőzte, hogy káromkodjam egy szépet.

Észrevétlenül odaosontam Anyuhoz és vadul csapkodva, ám suttogva közöltem, hogy az ott a fizikatanár a suliból, ráadásul utál mindenkit, aki a 7. b-be jár. És én odajártam.

Anyu persze ebből csak a számára kedvező információkat szűrte le, tehát azt, hogy ő egy tanár az én iskolámból. Tehát amikor kimentek cigizni, és Vass is ott volt, mosolyogva közölte, hogy én egy lány vagyok az általa legjobban utált osztályból. Csúcs!

Később megtudtam Julitól, hogy esetleg Szabó is betoppan. Ő is egy tanár (ki gondolta volna?). Ám ő még oktat is engem. Informatikára. Nem mondom, hogy örültem, inkább hiszti rohamomat jól álcázva, kétségbeesetten siettem a WC felé, közben kitartóan nyomogattam az 5-ös gyorshívó gombot. Ez a billentyű volt a kulcsa Noémi felhívásának. Pár perc múlva beszéltem vele, de akkor már inkább röhögtem a történteken, mint hogy sírtam volna.

A beszélgetést gyorsan elintéztük ő is nevetett egy sort. Ezután nagyot sóhajtva vetettem be magam az este hátralevő részébe…