Suicide

Egy meg nem értett francia fiú története, aki bármire képes lenne azért, hogy visszakapja szeretteit, és véget vessen a borzalmaknak.

ELSŐ RÉSZ

Éjfél múlt pár perccel. Telihold volt, egy bagoly röpült át a látóhatáron, éppen egy korhadt, kopasz fa előtt. A házakban leoltották a villanyokat. Minden úgy volt, ahogy egy horrorfilmben. Már csak egy démoni tekintetű negyvenes pedofil hiányzott véres baltával a kezében, egy szemeteszsákba zárt női hullát hurcolva maga után.

Mindenki aludt. ( Kivéve a baglyot és a pedofilt. ) Egy férfi azonban nem. Pf! Férfi… hiszen alig múlt még tizenhárom éves. De a lelke mélyén – amennyi borzalmat átélt – akár ötvennek is elment volna.

Tehát egy tizenhárom éves kamasz fiú szombat éjszaka egy régi, romos kőhíd szélén ült egy Garonne partján fekvő kisvárosban. Lelke nehéz volt, érezte, hogy már nem bírja tovább…

Nem! Nem! Ennek a mondatnak nem így kéne hangzania. Az író biztos elrontotta. Valahogy így festene igazából:

Tehát egy tizenhárom éves kamasz fiú szombat éjszaka egy tök szuper kis discóban táncolt a Szajna folyó menti Párizsban. Lelke könnyű volt, érezte, hogy már nem bírja tovább… a bulizást.

De sajnos az élet nem ilyen. Így hát azt kell mondanom (írnom) hogy az első mondat a valóság. Bármennyire lehangoló is ez.

Szóval ez a fiú iszonyatos kínokat élt át. De nem olyanokat, mint például, jaj, milyen ruhát vegyek fel nincs egy göncöm se. Vagy, hogy nem engedik el moziba a haverokkal, esetleg kikosarazza egy csaj. Ezek a mi – mármint az átlagos, mai tinik – szemünkben borzalom, de az ő szemében csak pitiáner kis ügyek. Az ő problémája kicsit komplikáltabbak. Először nővére majd apja halála, ehhez hozzáadjuk kibírhatatlan anyját. Lassú tűzön főzzük ropogósra. Ízlés szerint depresszióval szórjuk meg. Undok osztálytársakkal tálaljuk.

Ez itt a mai menü…

Csak tizenegy éves volt, amikor az apja meghalt, de most is úgy emlékszik rá, mintha csak tegnap ment volna el.

Délután volt, a fiú éppen hazajött az iskolából, amit mindig is utált. Arra gondolt, hogy majd most egy jót nevetnek az apjával és újra szép lesz az élet. De nem így történt.

Mikor benyitott a szülei hálószobájába olyan kép tárult a szeme elé, ami egy életre beleégett a retinájába, ezzel megpecsételve sorsát.

Apja élettelen teste egy darab jelentéktelen kötélen lógott, mely a ház tetejének vastag főgerendájára volt felkötve. Szemei még nyitva voltak, arca hófehér volt, és élettelen. Minden kétséget kizárólag meghalt.

A fiú megmerevedett, nem tudott moccanni sem. Az ember, az egyetlen lény a földön, aki megértette elment, és ő már nem tehet ellene semmit.  Percekig állt így, míg végül zokogva a kemény kőpadlóra rogyott. Arcát kezeibe temette, nehogy még egyszer ránézzen a holttestre, amit könnyei mögül úgysem látott volna.

Érzések ezrei kavarogtak lelkében, gondolatok a fejében. Csalódottság, megbántottság, düh, magány.

Vajon apja hagyott hátra levelet? Mi lesz most vele? Vajon az anyja tudja már? Most mit tegyen?