Ha bárki bármely hasonlóságot vél felfedezni a történetek szereplői, történései, helyszínei és a valóság között, az csak a véletlen műve... XD
Minden jog fenntartva! Értsd: Ne koppints!

2010. február 20., szombat

Köszönöm!

Hello Everybody!

Szeretném megköszönni azt a 12 rendszeres olvasót, imádlak titeket ezért! És a komikat is amiket küldtetek! 
Jövőhéten elég sok mindent tervezek szóval figyuzzatok:

Suicide Friss! Egy extra résszel a fiú szemszögéből és persze még egy váratlan fordulattal, amit eddig én sem terveztem, csak gondoltam ez így jobb lesz. Hát, majd a komikból kiderül!

Extra novi! A címe Szerelem a városon át. Bimbicsi kérésére.

Nyomkereső 2. rész Friss! Bella üldözése James szemszögéből, ami remélem min. akkora sikert arat, mint az első rész!

Na, hát ezek lennének.Kérlek írjátok meg ide vagy a chatre a véleményeteket az oldiról, a történetekről. Őszintén érdekel! Javaslatokat is szívesen várok! Köszönöm!

Tyta

2010. február 15., hétfő

Nyomkereső - a befejező rész

Íme itt van a befejező rész mindenki nagy örömére. Extra hosszú, dupla fejezet. Jó olvasgatást és komikat!!!!




Minden álmod porba hull.


Előre inni az ember bőrére. Kiindulni saját magadból. Alábecsülni másokat. Ezeket a hibákat én mind elkövettem, és most bűnhődnöm kell.

Kezdett sötétedni, és valami furcsa izgalom öntött el. Ilyen még sosem történt velem. Eddig minden vadászatom ugyanúgy zajlott. Üldöz, elkap, megesz, fut, keres valaki mást, üldöz, elkap… Ez a forgatókönyv.

De ez most más. Mary egy…Mary egy…kihívás. Sőt nem, is inkább olyan, mint egy vizsga. Ami persze tele van nehézségekkel, mert ez már nem az első osztály. Ez itt a komoly érettségi. Az az öreg bácsika ott meg az akadály.

Hogy ki a vizsgáztató? Nem tudom…

De az biztos, hogy én vagyok a vizsgaalany, Mary pedig az ötös, a jutalom. És én nem fogok elbukni. Átmegyek a vizsgán, méghozzá kitűnővel.

(4 nap múlva)

Fogaimat csattogtatva néztem farkasszemet vele. Végül megtette, és én elbuktam. Ilyen még sosem történt velem, és meg kell mondanom, nem túl jó érzés.

Először is ott van a düh. Majd széttépi mellkasomat az elfojtott indulat. Szinte hallani lehetne bordáim reccsenését, ha hagynám felszínre törni.

Torkomból vad kiáltás készül feltörni. Ha nem lenne ennyi önuralmam már rég végeztem volna vele. Pontosabban velük.

Ugyanis már ketten vannak, ha Maryt, vagyis Alice-t is beleszámítjuk. Most már így hívja magát. Borzalmas ami az én „szeretett” Marymből lett. Igaz, azt meg kell hagyni, hogy gyönyörű, de azon kívül semmi sem maradt emberi mivoltából.

Mennyei illata, mely csak úgy hívogatta a vámpírt elszállt. Helyét a szokásos vámpírillat váltotta fel, mely olyan, mint az enyém, vagy mint azé a vegáé. Unalmas!

Az a gyengeség, sebezhetőség is eltűnt. Most már erős lett ő is.

És ami talán – az illatán kívül persze – a legjobb áldozattá tette számomra, ami a legjobban hiányzik az a riadt vágy, a kíváncsi fény a szeméből. Abból a szemből, mely most sötétvörösen izzik, csakúgy, mint az enyém, ha épp nem vagyok éhes.

Megalázottság. Ez is ismeretlen volt eddig számomra, és most akkora erővel zúdult rám, mintha egy lavina omlana le a Himalájáról. Ha ember lennék, biztos elvörösödnék, és elrohannék.

De nem vagyok ember. Egy erős, viszonylag fiatal vámpír vagyok, akit legyőzött egy ostoba, öreg vérszívó. Emiatt érzem ilyen rosszul magam! Ha például egy erősebb, tapasztaltabb nyomkereső alázott volna porig, nos, annak sem örülnék, de egy fokkal azért jobb lenne.

Viszont ez? Egy idősödő vámpír, akinek már az öregek otthonában kéne gyilkolásznia a többi koros vénembert? Aki még csak nem is nyomkereső? A szégyen netovábbja.

Egy röpke pillanatig, a másodperc töredékéig elfogott egy kis kisebbségi komplexus érzete, de ezt azonnal elnyomtam magamban.
Még hosszú percekig álltunk így, egymással szemben, látszott sem ők, sem én nem fogom feladni egyhamar. Ez itt egy háború ez pedig a döntő csata, amit meg kell nyernem, mert az ezelőtti harcokat sorban elvesztettem. Muszáj!

Rápillantottam Mar… Alice-re. Hiba volt. Ajkát egy vékony kis vonallá préselte össze. Szemében – bár újszülött volt – nem csillogott az a vágy, mely ölésre késztetné. Inkább a küzdelem érződött lényén. A küzdelem önmagával. Pontosan tudtam, min vívódik: Ölni, vagy nem ölni? Ez itt a kérdés.

Tisztán emlékszem, mikor én voltam újszülött, majdnem egy falu teljes lakosságát lemészároltam. Persze, csak egy egészen kis faluét, és nagyon óvatosan, egyenként, de hát ez akkor is éljenzésre méltó teljesítmény. Oh, azok a régi szép idők!

Az emlékfolyam sodrásából Alice zökkentett ki. Hirtelen fájdalmasan felnyögött, és kétrét görnyedve, a térdén támaszkodva jajgatott.

Az öreg nyilván sejtette, mi folyhat ott, mert rögtön mellette termett, és roppant aggodalmas arckifejezést vágott mindehhez.

- Mi a baj? Mi történt?

- Valaki bajban lesz, meg kell mentenem, mennem kell. – közölte gyötrelmesen.

- Oh, hát máris itt hagyod ezt a remek kis bulit? – kérdeztem gúnyos vigyorral az arcomon, de magamban még mindig fortyogtam. Nagyon nem tetszett, hogy vámpír lett belőle. És most még el is megy! Ez nem ér! Legalább hadd öltem volna meg! Ez olyan szívás.

- De túl nagy a kísértés Alice! Megölnéd, higgy nekem! – bizonygatta a vega.

- Ezt meg kell tennem. Brant, értsd meg kérlek! Meg tudom állni. Szerinted miért láttam volna, ha nem lenne valami közöm hozzá? – kérdezte immáron felegyenesedve, csípőre tett kézzel.

- Nem tudom, talán azért, hogy szólhass egy tapasztaltabb vámpírnak, mondjuk nekem. – a végét jó alaposan kihangsúlyozta.

Alice egy pillanatig habozott, és éreztem most jött el az én időm. Eddig csak figyeltem az elmegyek – nem mész vitát, de most színre léptem. Bámulatos gyorsasággal, magamat is meghazudtolva vetettem rá magam Alice-re, és leterítettem a földre.

Ekkor hangos szuszogás, majd vad morgás hallatszott a hátam mögül, mely védelmező üvöltésben végződött. Brant rám ugrott, pont, úgy ahogy én az előbb az újdonsült vámpírlányra.

Így már hárman feküdtünk a hideg betonon, és én kezdtem eléggé nyomorékul érezni magam. Vasizmokkal borított mellkasom szorosan simult Mary testére, akinek – láthatólag és érezhetőleg – semmi ereje sem volt a menekülésre.

Ugyanakkor ott volt Brant is, aki próbált leemelni a lányról, de én persze nem engedtem. A vén vega egyre kétségbeesettebb lett, a végén majd’ elszakította a ruhámat kínjába. Szánalmas volt. Nevetni kezdtem, de nem hittem volna, hogy ez lesz a vesztem.

Rekeszizmaim összehúzódtak, karjaim azonban egy csöppet elgyengülnek. Lehet, hogy Alice nem volt olyan erős, mint én, de a reflexei prímán működtek. Amint megérezte, hogy szorításom lazul kicsusszant alólam, én pedig arccal a föld felé száguldottam, de az utolsó pillanatban ügyesen tompítottam az ütközést jobb kezem tenyerével.

Alice-t suhanó árnyékként nyelte el a sötétség, én meg persze utána. Brant meg mögöttem. Rám tört a dejavu, amikor észrevettem, hogy megint csak körbe-körbe rohangálunk Bioxliban. A lakosok biztosan frászt kaptak volna, ha meglátnak minket.

Milyen lenne már, ha valaki kora reggel, mielőtt munkába menne és belevetné magát a mindennapi, unalmas teendőkbe, kinézne az ablakon, persze csak az után, hogy elhúzta a sötétítőt és meglátná, hogy három fehér bőrű alak kergetőzik iszonyat tempóban? Két dolog: botrány, média.

Én pedig szeretném, ha ezt a halál rátok dolgot csendben intéznénk el, lehetőleg hamar. De ha ez a kiscsaj itt előttem továbbra is ilyen iramot diktál, akkor megeshet, hogy hamar kifáradok. Ennyi kudarcot, pedig nem tudok megélni egy nap!

Kezdett kivilágosodni az ég alja, így sietnem kellett, ha bosszút akarok állni. Megpróbáltam megszaporázni lépteimet, erre Brant és Alice is hozzám idomulva gyorsulni kezdett.

Mérlegeltem a helyzetet, és arra a felismerésre jutottam, hogy nem ölhetem meg mind a kettőt. Választanom kell. Ha Alice-el akarnék végezni, ahhoz előbb utol kérne érnem. Ha nagyon akarnám, talán sikerülne. De akkor a vén vámpír megint rám vetné magát. És akkor vele is végeznem kéne. Alice pedig elmenekülne. Nem sikerülne.

De ha a vega lenne az elsődleges célpont, a sima ügy lenne. De a csaj akkor is elfutna. Tehát az esélyem nulla arra, hogy megöljem Alice-t. Az élet kegyetlen.






Édes a bosszú

Önsajnálattól elnehezülten megtorpantam, és félfordulatot véve néztem Brant szemébe. Ő láthatóan inkább megkönnyebbült volt, mint kétségbeesett, pedig csak kibarkóbázta magában, hogy az életének vége. A helyében rohannék, ha egy ilyen ijesztő és kegyetlen vámpírral találkoznék, mint én.

Soha nem fogom megérteni, hogy miért védte meg a vámpírlányt. Úgy értem akkor, amikor még emberi mivoltában tündökölt itt nekünk. Miért nem ette meg? Ja, tényleg, ő vega. A barom.

Lopva hátrapillantottam, persze csak fél szemmel, nehogy az öreg vámpír elmeneküljön. Annyira akartam látni, hogy mit csinál az elmulasztott vacsorám. Megállt vajon, hogy feláldozza az életét?

Vagy szalad tovább? Esetleg elesik? Az vicces lenne, de úgysem fog megtörténni, kár reménykedni.

Éppen elkaptam azt a pillanatot, amikor Alice megtorpant, és rám vetette piros szemét. Majd Brant-re kapta tekintetét, és az eddig aggodalmas, bosszús arckifejezésén halvány mosoly suhant át. Amikor újból rám nézett ez a mosoly kárörvendő lett. Legszívesebben nekiugrottam volna, de mire az elhatározás gondolata szöget ütött a fejemben Alice már árkon-bokron túl járt.

Nagyot sóhajtva, csalódottan fordultam vissza a vén vámpír felé, aki láthatólag nem készült menekülni. Nem is baj, nem lenne erőm üldözni.

De azért biztosra akartam menni, ezért vasmarkomat csuklója köré fontam, és jó erősen rászorítottam.

Reccsenés hallatszott, Brant fájdalmasan felkiáltott, csuklójához akart kapni, de elé tartottam, másik, ökölbe szorított kezemet, és célba vettem az orrát. Majd megütöttem.

Újabb ordítás.

- Most bűnhődsz azért, mert elvetted a vacsorámat. – közöltem higgadtan.

- Menjünk innen, még meglátnak. – válaszolta két ordítás között.

Hangjában a szenvedés hallatszott.

Nem is csoda, hisz most roppantottam szét gyenge, fehér bőrrel borított csuklóját, majd eltörtem egyenes vonalú orrát. De nem érdekel. Megérdemelte azt, amit kapott. De ami most jön abban sem lesz köszönet!

- Ez az utolsó kívánságod? Te kis szánalmas! – szűrtem a fogaim között, majd egy jól irányzott ütéssel a bordái közé találtam. – De ha tényleg ezt akarod, menjünk. – tettem hozzá, majd egy hatalmasat taszítottam rajta.

Majdnem elesett, de én még mindig szorítottam porrá zúzott csuklóját, így mégis függőleges állapotában maradt. Az erdő felé lökdöstem, egészen addig, amíg el nem nyelt minket a bozót sötétsége. Végre nyugodtan végezhettem vele.

Egy sziklához nyomtam ez öreg vérszívót, és azzal a kezemet, ami eddig a kezén volt, most a torkára tettem. Kitapogattam ádámcsutkáját, majd óvatosan megnyomtam. Azt akartam, hogy szenvedjen.

És tényleg kínozta a fájdalom, vadul zihált, mert hát ordítani nem tudott. Elengedtem a torkát.

- Kérem, végezzen velem gyorsan! – nyöszörögte.

Felnevettem.

- Miért tenném? Mondd miért! Mi okom lenne arra, hogy ne kínozzalak meg, hogy ne élvezzem ki halálod minden egyes percét? – zúdítottam rá dühösen kérdések hadát.

Ha már nem ölhettem meg a lányt, amikor ember volt, sőt akkor sem, amikor vámpír lett akkor legalább vele hagy végezzek kényem-kedvem szerint. Semmi beleszólása nincs! Amit én akarok, az lesz!

Brant mélyen hallgatott.

- Mi van, megkukultál? – kezdtem felélénkülni, éreztem, egyre kevesebb az akaraterőm. Most azonnal ki akartam nyírni! Nagyon dühös voltam.

- Ölj meg! – követelte halkan. – Ölj meg! Mire vársz még? Ölj meg! – hangja egyre hangosabb lett, a végén már ordított. Szeme dühösen izzott. – Ölj meg!

Persze ettől a követeléstől dühbe gurultam. Fejemben kezdtek elszabadulni az indulatok. Fogaimat összeszorítottam, mert – bár nagyon vágytam arra, hogy holtan lássam ezt a kis csúszómászót – nagyon utáltam volna magam, ha elvesztegetem ezt a csodás pillanatot.

- Ölj már meg! – kiabálta. – Talán gyáva vagy, nem mered? – érezte, nem megy semmire az ordibálással, így elkezdett hergelni. – Félsz tőlem? Tőlem? Nem gondoltam, hogy ilyen ijedős vagy!

Vadul fujtattam, nem bírtam türtőztetni magam. Elszabadultak az indulatok.

Körmömet belemélyesztettem a karjába, és egy mély sebet hagytam rajta, amikor végighúztam a kezemet. Az imént elrepedt bordái közé ütöttem, amik ripityára törtek.

Fájdalmasan ordított, de engem nem érdekelt. Ő akart hamar meghalni! Senki sem mondta, hogy így könnyebb lesz.

- Na? Még most is tetszik neked a gyors halál ötlete? – faggattam.

Belerúgtam a lábába, ütöttem, vertem ahol csak értem. Végül élettelenül elterült a mohával borított földön. Én otthagytam, és elszáguldottam az erdő mélye felé.


Na, hát ilyen lett a befejezés. Remélem tetszett, és írtok komikat. Kérlek! 
Amúgy ez az első rész. Még hátravan a második sikertelen üldözés. Nem sokára azt is felteszem majd! De csak akkor ha lesz itt öt komi, és 12 rendszeres olvasó! Előre és köszi, remélem többször is ellátogattok majd ide! 

Tyta

2010. február 6., szombat

Hála...

Szijja Mindenki!

Nagyon köszönöm, hogy ennyien olvassátok a blogomat, és írtok a chatre meg a kommentekhez. És bár csak két hete nyitottam az oldit, máris 500-on felül van a látogatószámláló! Ebben közrejátszanak azok a remek írók, akik ki tették a linkemet/Banneremet a blogjaikra. Köszi!

Amúgy ha lesz min. 8 rendszeres olvasó, és 1000 fölé megy a számláló, írok egy általatok választott novit! Már most várom az ötleteket! E-amil címem fenn van a blogon! 

Nagyon szeretem a Twilight Sagát, így úgy döntöttem megírom a Twilight-ot Rosalie szemszögéből. Persze lesznek részek, amiről Rosalienak halvány lila gőze sem lehet, hogy megtörtént, itt egy-egy saját storyval egészítem majd ki. De! Csak akkor kezdem el írni ha lesz még egy-két rendszeres olvasó, és min. 5 komi ehhez a bejegyzéshez, amiben megírjátok, hogy szerintetek jó, vagy rossz ötlet-e ez. Kérlek támogassatok!!!!

Jó olvasgatást: Tyta

U.i.: Komikat és 8 rendszeres olvasót! LÉCCI LÉCCI LÉCCI LÉCCI! Ne felejtsétek le! Kérlek!!!!

2010. február 3., szerda

Suicide 2.

Íme a Suicide Friss, ahogy ígértem. Nem volt elég időm írni, tehát egy kicsit kevés lett. Sajnálom!


A legjobb ötletnek az tűnik, ha elbujdokolna. Ekkor még ezt gondolta. Minden vágya volt, hogy feltéphesse a bejárati ajtót, és kiszaladhasson, át erdőn, mezőn, vízen. Szerette volna érezni, hogy mikor szalad a hűvös levegő arcába csap, és ennek hatására talán könnyei egy kicsit megapadnak.

Egy hajszál választotta el attól, hogy megtegye, amikor eszébe ötlött egy még jobb megoldás! Ő is megöli magát! Akkor talán önző anyja rájön, mit veszített el. Lassan felállt, de megszédült a hirtelen szintkülönbségtől, és rémülten kapálódzva próbált megkapaszkodni valamiben.

Ám sajnos a legközelebb eső „tárgy” apja teste volt. Elhatalmasodott felette a pánik, és nem gondolkozott. Megérintette halott apját, és az érzés, melyet akkor érzett kibírhatatlan volt.

A hideg bőr, melyben már soha többet nem csörgedezik vér tapintása riasztónak hatott, és a fiú tehetetlenségében ismét lerogyott a földre, és csak várta, míg egy újabb sírógörcs erőt vesz rajta.

A mostani „roham” erősebb volt, mint az eddigiek, hisz hatására a fiú elterült a földön. Kétségbeesetten próbált közelebb vergődni az ágyhoz, miközben csúszott, mászott, kúszott a padlón. Végül valahogyan – maga se tudja, hogyan – sikerült feltápászkodnia a kényelmes, fehér ágytakaróval borított „heverőre”.

Pár lélegzetvételnyi idő után újból megpróbálkozott a feltápászkodással, a mostani kísérlete már nem volt eredménytelen. Kissé kábán, de már nem sírva támolygott el az asztalhoz, mely az ablaknál állt.

Elkezdte kihúzogatni fiókjait, mert tudta, apja itt tartja a borotvapengéket. Egyre kétségbeesett lett, mozdulatai egyre gyorsabbá váltak, ahogy kezdett ráébredni, nem találja meg az eszközöket, melyekkel véget vethet életének.

Teljesen elvakult az öngyilkosság gondolatától, így először észre sem vette az asztal harmadik fiókjának aljában megbúvó, kis, sárga papír fecnit. De persze – a fiókok többszöri átkutatása után – erre is rálelt. A papíron szeretett apja nagy, lendületes betűivel állt két szó:

Nagyon sajnálom.

Szíve elszorult, arcizmai összerándultak, és újból könnyek szöktek a szemébe, és nyelőcsöve mintha hirtelen túl szűk lett volna ahhoz is, hogy némi oxigén átfurakodjon rajta. Vadul rohant a fürdőszobába, és erőtlenül támaszkodott meg a csap szélén.

Egy kis vizet fröcskölt az arcába, bár nem volt épp hatásos, mivel könnyei már amúgy is mindent elárasztottak. Látótere összeszűkült, és egyetlen tárgyra koncentrált. Egy vadonatúj, extra éles pengéjű borotvára.

Felemelte, egy ideig csak forgatgatta a kezében. Egyrészt úgy hitte isteni szerencse, ami vele történt, égi jelnek lehet venni azt, hogy rátalált a borotvára. Másrészt hátborzongató volt belegondolni, hogy – bármennyire is új – apja biztos használta már.

Keze meg-megremegett mikor eszébe ötlött, hogy neki az imént mennyire sokkoló volt apja elvesztése. Aztán megértette: őérte senki sem fog szomorkodni, senki sem lesz levert, senki sem fog gyászolni, ha meghal.

Ekkor könyörtelenül magába döfte a pengét, mely mellék eret talált. Karján ömlött a vér, érezte ahogy ereje egyre inkább cserben hagyja, ahogy lábai meggyengülnek, és lassan összerogynak.

Utolsó kép, amire emlékezett az, hogy ő elterül a kőpadlón, és még éppen látja, ahogy kisebb vértócsa keletkezik feje mellé zuhanó keze körül.

by: Tyta      KOMIKAT!KOMIKAT!KOMIKAT! RENDSZERES OLVASÓKAT!RENDSZERES OLVASÓKAT! RENDSZERES OLVASÓKAT!

Díj! XP

Hello! Hallo! Hy!

Nagyon nagyon szeretném megköszönni Wedónak, hogy az gondolt rám, mikor elkészítette a díjazottak listáját.
Íme a díj:



Hát nem gyönyörű??? Amúgy ez pár kötelezettséggel is jár!
Ezt kell tennem:

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.

2. A logót ki kell tennem a blogomba.

3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.

4. Írni kell magamról 7 dolgot.

5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.

6. Be kell linkelnem őket.7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

Első: Imádlak Wedó! És a blogjaidat is! Bár ne mennél el síelni. Nagyon fogsz hiányozni!:'(
http://twizona.blogspot.com/
Tégd iimádlak Bimibicsi! É nem csak azért, mert kitetted a blogom linkjét, hanem azért is mert tényleg nagyon jól írsz! 
http://bimbicsi.blogspot.com

Öcsém. 7 azaz 7 egész, épkézláb mondatot kinyögni magamról? Huhh! Első kísérlet:
1. Imádom a Twiligt Sagát. (Szerintem ez alap)
2. Nagyon-nagyon-nagyon szeretek írni, és örülök, hogy elolvassátok firkálmányaimat!
3. Bármit megtennék a barátaimért! Főleg az LB-ért!!! :D
4. Szeretek hülyülni a haverokkal...XD
5. Imádok videókat készíteni, fotózni.
6. A hazug, kétszínű emberektől a hideg is kiráz!!!
7. Imádom a meglepetéseket, a spontán dolgokat. (Ez alól kivételt képeznek a váratlan dogák! Nem vagyok én mazochista...)

És itt van annak a 7 oltárian jó blognak a címe, amiket én olvasok és imádok!

http://twilightfic-happybegining.blogspot.com       
http://twilightniky.blogspot.com                          
http://nickyy27.blogspot.com                               
http://hayliemyworld.blogspot.com                       
http://fairytalebybenina.blogspot.com                  
http://bimbicsi.blogspot.com                               
http://sensory-stories.blogspot.com                       

És...íme egy kis sablonszöveg...Megköszönném barátaimnak, családomnak, hogy mellettem álltak, támogattak. Nagyon köszönöm ezt a díjat!

Bye-Bye: Tyta

2010. február 2., kedd

Sorry...

Hello everybody!

Először is szeretném megköszönni annak a rengeteg sikeres blogírónak, akiket nyaggattam a linkcserével. Blogjaik elérhetők nálam, mindegyiket csak ajánlani tudom!

Nagyon sajnálom, de valószínűleg egy kicsit késni fognak a frissek, bár próbálok még a hét végéig bezsúfolni egy Nyomkereső és egy Suicide frisst.
Hát igen...elkezdődött a második félév, és a tanárok nem kímélnek minket. A hét minden napján van minimum egy doga, és a hétvégén sem leszek itthon.
A 7. gyilkos dolog!

Sajnálom, ha untatlak titeket a sulis gondokkal, ettől remélem még nem átallotok elolvasni, és komikat írni. Ha már itt tartunk: Komikat kérek! Kell a biztatás!

Tyta

2010. január 31., vasárnap

Új!!!

Hello Mindenki!

Sajnos nem tudok szolgálni Suicide Frissel, mert elszállt az ihletem. :(:( De! nem sokára (a jövőhéten) lesz Nyomkereső Friss!

Jó olvasgatást: Tyta

U.i.: Komikat! Komikat! Komikat! Vagy írjatok a chatre! De nagyon jól jönne pár + rendszeres olvasó is! <3

2010. január 29., péntek

Szilveszterem 2.

És itt van Szilveszteri bénázásom második fejezete! Most lehet kárörvendeni! És olvasni, és kommentelni persze...




- Szívás! – kiáltott Robi, miután Lacival karöltve már vagy ötödszörre aláztak minket porig korongrexben.
- Haha. Nagyon vicces. Köszi szépen, kösz, hogy mondod! – válaszoltam egy csöpp sértődöttséggel a hangomban.
Ezután próbáltam méltóságteljesen távozni vereségem helyszínéről. Ez jól is ment, egészen addig, míg nem próbáltam meg – halál lazán persze – kivenni a mobilomat a zsebemből, hogy megnézzem hány óra. Ugyanis – kétbalkezes lévén – a mobil kicsusszant a kezemből, majd kb. 3 métert csúszva a tisztára suvickolt kőpadlón megállt pontosan a Vass lábánál. Istenem! Miért utál engem ennyire a modern technika???
Tűnődve emelte fel három részre bomlott telefonomat, és pontosan olyan képet vágott, mint aki mindjárt elmagyarázza a gravitáció elméletét.
Ezért úgy döntöttem, cselekedni kell. Fülig vörösödve, hebegve-habogva vettem át a mobilomat.
- Hm… Szóval… ez itt az e-e- e-enyém… azt hiszem… és én iz-z-zé, mm… kösz! – a vége nem igazán volt alkalomhoz méltó, de mindent összevetve büszke voltam magamra. Látni kéne, amit matekórán produkálok, ha felszólítanak!
Mostani színemhez hasonló önti el arcomat, az iszonyatos lámpaláz pedig már-már pánikrohamnak számító kitörésben jön rám. Ezt csak tetézi az, hogy még az anyagot sem tudom.
Úgy döntöttem, távozom. Szitkozódva felmentem a lépcsőn, majd körbekémleltem a nappaliban.
A tévé hangosan szólt, alapjáraton azt hiszem valamilyen vetélkedő ment, de egy kék öltönyös fickó, és egy arany, csillogós ruhájú nő kb. 5 percenként megjelent, és közölte, hogy ennyi és ennyi óra, perc, másodperc, tizedmásodperc van még éjfélig.
Látóterem közepében egy hatalmas, fehér és puha dívány állt. Rögtön le is ültem, és közben igyekeztem nem arra gondolni, hogy mekkorát égtem.
Nem tudom meddig ülhettem itt, üres tekintettel magam elé bámulva, még mindig paradicsom vörös fejjel, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki finoman rázogatja a vállamat.
- Gyere már, mégis meddig akarsz itt ülni?! – Livi volt az, akit láthatólag nem zavart, hogy amikor lefelé vonszolt a lépcsőn nyolcszor megbotlottam, kilencszer pofára estem, mert még nem igazán voltam magamnál.
- Korongrex! – kiáltotta Robi. – Ne feledd, hogy mit ígértetek! – mondta szinte már felháborodottan, mintha szenilis lennék, ezért elfelejtettem volna, vagy mi.
Azt ígértük, hogy L. és én még az idén megverjük őket (Robit és Lacit) korongrexben.
Óvatosan, és kissé bizonytalanul előhalásztam a telefonom, hogy megnézzem hány óra. Tizenegy. Ez azt jelenti, hogy már csak egy rövid kis órácska maradt a leszámolásra. Jelentőségteljesen Livire pillantottam, de hiába volt, mivel már harcra készen, felfegyverkezve, dákóval a kezében, támadóállásban állt. Példáját követve kezembe kaptam a dákómat, és épp arra készültem, hogy elkezdjem a játékot, amikor egy hangos kurjantást hallottam a hátam mögül:
- Ollé! – a hang pontosan olyan volt, mint… oh, az nem lehet! És mégis…
Amikor hátrapillantottam megláttam Vass Józsit táncolni, nem éppen mainak nevezhető táncmozdulatok kíséretében. De úgy látszott, ez rajtam kívül senkinek sem volt téma, mivel körülállták, és tapsoltak neki.
Ám szerencsére maradt egy kis hely, így gyorsan – és roppant óvatosan – elővettem a mobilom, gyorsan kamerázó üzemmódba kapcsoltam, és készítettem három videót.
Elégedetten nyugtáztam, hogy nem vette észre, így folytathattam a partit. Vesztettünk, mint mindig, de most nem ez volt a lényeg. Azonnal látni akartam a leleplező felvételeket!
Nagyon jók lettek, ezt hangosan kacarászva állapítottuk meg Livivel, amikor Krisztián – a hifis srác - vígan mosolyogva megállt előttünk. Nyilván már nem egy, vagy két adag alkoholt töltött magába.
- Táncoljunk! – közölte. Én eközben imádkoztam, hogy ne rám gondoljon, mert hát nem éppen ő a férfiideálom. Az álmaim pasija ugyanis nem egy 30 éves, alacsony, kissé részeg pasi. Kérem! Hol marad a szőke herceg fehér lovon?!
De egy mentőötletet is kreáltam gyorsan az adott pillanatban. Azt mondom, hogy nem szeretek/tudok/akarok táncolni. És elmegyek.
De ez Livinek nem megy, és ezt be is bizonyította, amikor Krisz megával vonszolta a táncparkettre.
Még láttam, ahogy szemei könyörgően rám villannak, és szinte kivetítik a HELP! feliratot, de én csak a markomba röhögve távoztam. A szám jó hosszú volt, három és fél perc, így kellő időm volt arra, hogy begyakoroljam a jajj-te-szegény-de-sajnállak arckifejezést.
Ám amint L. feltűnt a színen, kissé imbolyogva, és a hányingerrel küszködve megfékezhetetlenül elkezdtem szakadni a nevetéstől.
- Kezet kell mosnom! – kiáltotta kétségbeesetten, és célirányosan a mosdó felé vette az irányt. Szegény lány olyan nyomorékul nézett ki, mintha ő lett volna a Titanic túlélője. Vagy minimum tengeribeteg.
- Üljünk le. – javasoltam miután Livi – egy kicsit jobb állapotban persze – kilépett a mosdóból.
- Ez volt életem lehető legrosszabb négy perce. – közölte, és a cipőjére mutatott, melyen ott sorakoztak Krisztián lábnyomai. Így barátném csili-vili szandálja, amit egész este oly vadul védett az ilyen balesetektől, úgy nézett ki, mintha viselője most kapta volna le a padlásról.
Épp hosszú monológba kezdett arról, hogy K. tánctudása nem kicsit hiányos, mikor az illető feltűnt a színen. Livi elharapta a mondat végét, de sajnos hiába.
- Rólam beszéltek? – kérdezte, de nem volt megsértődve, sem felháborodva, inkább olyan vigyori képet vágott. Az alkohol teszi - gondoltam.
Természetemhez híven gyors, frappáns, nem félreérthető választ adtam:
- Nem.
- Oké! Örülök, hogy nem beszéltek ki. – mondta majd – amilyen gyorsan felbukkant, olyan – gyorsan el is tűnt a pince irányába. Hihetetlen! Az egyetlen ember, aki nem tűnik fel, hogy milyen bénán hazudok! Az elfeledhető tény, hogy hót’ részeg…
Én tök boldog lettem ettől, de Livi úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott.
- Azt hittem visszajön értem. – bökte ki gyászos hangon. – Félek.
Eddig – az első alkalomtól eltekintve – amikor csak ránéztem mindig hősiesen viseltem az együttérzést arcomon, mint valami maszkot. Ám ebben a pillanatban elszakadt a madzag, mely a fejemhez rögzítette ezt az álarcot, belőlem pedig kitört a röhögés. Nem, nem is röhögtem inkább csak kuncogtam. Jó hangosan.
- Hölgyeim és Uraim! Már csak öt, azaz öt perc van hátra a 2009-es évből. Tehát készítsék a pezsgőt, szedjék össze újévi fogadalmaikat, és hallgassák meg a Himnuszt! – közölte az arany ruhás hölgy abban a nagy fekete dobozban. Ezzel szinte egy időben megjelent Kati is, és letessékelt minket a lépcsőn.
Miután mind beálltunk egy félkörbe – megjegyzem én pont Vass Józsival szemben – felcsendült a Himnusz. Gyerek pezsgővel teli poharamat markolászva énekeltem el a dalt, majd – miután vége szakadt – körbejártam, hogy köszöntsek mindenkit BUÉK! felkiáltással. Mellesleg úgy döntöttem, idén hős leszek, és igazi, édes Törley pezsgőt iszom a már jól bevált epres gyerekpezsgő helyett.
Ez jól is ment egészen az ötödik emberig, amikor is elkezdett hevesen tiltakozni, fellázadni a gyomrom ennyi mennyiségű alkohol után. Tehát ”észrevétlenül” átlöttyintettem pohárkám tartalmát Apujéba, és így üdvözöltem a népet.
Valami véget ért. A 2009-es év, és az eddigi kalandjaim.
Valami elkezdődött. A 2010-es év, és az új kalandjaim.

2010. január 27., szerda

Nyomkereső 2. Felvonás




Elveszíteni azt, amit megtaláltál.

Ám ahogy megfordulok, alig tudom elfojtani nevetésem, mely görcsösen tör rám. Az öreg vérszívó próbál méltóságteljesen állni, de már így is látszik, hogy klasszisokkal erősebb vagyok nála. Ráadásul nyomkereső vagyok, és nem is akármilyen, hanem az egyik legjobb.

A ”vetélytársam” lassan lépdel körbe, és védelmezőn beáll a lány elé.
Tehát nem enni akar belőle, hanem megvédeni. Még sosem láttam ilyet. Pedig ennek a kis szerencsétlennek fantasztikus az illata.

- Hagyd békén Maryt! – sziszegi fogai közt, és hangjából hallatszik, bármit képes lenne, megtenné Maryért. Még meghalni is akár? Hm… ha Mary vére nem lesz oly ízletes, mint vártam talán megölöm, de szerintem nem lesz rá szükség.

- Ugyan! Hisz te is tudod, hogy sokkal jobb vagyok nálad, és akár már most végezhetnék vele, vagy akár veled is. De egyelőre beérem vele.  – mondom kegyelmesen. – Kössünk alkut. Én megkapom a lányt, te pedig életben maradsz. – vetettem fel, bár tudtam, hogy nem fog belemenni. Se baj! Legalább vadászhatok egy kicsit.

- Soha! – kiabálja, majd szempillantás alatt ölébe kapja a Maryt és -ugyanúgy, ahogy én az előbb – nemes egyszerűséggel teret üt a falba, és villámgyorsan kirohan rajta, ki a sötét, elhagyatott, de csendes utcákra a lánnyal, aki még mindig korházi ruhában van, és láthatólag semmit sem ért.

Vadul üldözöm őket át a városon, és közben elgondolkodom. Ha képes volt ily könnyedén betörni a vastag, téglákból kirakott falat, akkor lehet, hogy alábecsültem képességeit. De előlem semmiképpen sem menekülhet!

Most kapóra jön, hogy napok óta a városban vagyok: tudom, hogyha megyünk még 1 km előre, aztán jobbra, majd balra és végül megint 1 km előre, akkor jobbra lesz egy zsákutca, ahol könnyedén megvacsorázhatok. Nyami!

Amíg megteszem ezt az utat, addig epekedve gondolok a lányra, az illatára, a vérére, az arcára, és mindenre, ami vele kapcsolatos. Most pont olyan vagyok, mint egy szerelmes tinédzser, aki beleesett a suli legmenőbb csajába, és meg kell küzdenie érte. De nem hiszem, hogy egy ilyen fiú valaha is meg akarná enni ezt a lányt.

Kivéve, ha vámpír. Mint én.

Száguldozás közben elképzeltem, ahogy az az öregúr átengedi nekem a zsákmányt. Éles fogaimat belemélyesztem a húsába addig, amíg csontot nem ér, majd kiszívom testéből az utolsó cseppig is az életerőt. Mily fenséges pillanat lesz!

Időközben meglepően gyorsan száguldottunk az úti célunk felé. A piszkos kis sikátor sötét vonalai kezdtek kirajzolódni szemeim előtt, így azt is jól láttam, ahogy a vámpír szeme haragosan rám villan, amikor rájön, hogy tőrbe csaltam. Pupillái kitágultak, aranybarna szemei mereven rám meredtek.

Valószínűleg otthonülő típus lehet, ha nem jött rá hamarabb, hogy merre terelgetem. És én csak egy rövid ideje vagyok itt!

Hm, fura. Ilyen árnyalatú írisze csak az anti-ragadozóknak lehet. Tehát egy növényevővel, pardon, állatevővel állunk szemben. Talán nehezebb lesz, mint gondoltam! Mert ha nem esik kísértésbe a kis kedvence a vérétől, ha esetleg pár csepp kicsordulna kezem állttal, akkor képes lesz megvédeni, és ez nekem nagyon nem jó! De… nézzük optimistán a dolgokat… majd talál ez az öreg másik védencet. Persze csak akkor, ha ki nem nyírom őt is.

Én magabiztosan lépkedtem az öreg irányába, remélvén, hogy meghátrál, de - meg kell, hogy mondjam – elég makacs egy figura!
Eltántoríthatatlanul állt ott, a szinte bábuvá merevedett Mary testével a kezében, és nem tette semmit, kivéve azt, hogy mélyen a szemembe nézett, majd telepatikusan gyűlöletet sugárzott.

De én is megérem a pénzem! Csak haladtam, haladtam és haladtam feléje, tekintetemben gyilkos vágy tükröződött. De amikor már olyan közel álltam hozzájuk, hogy egy karnyújtás és elérhettem volna a lány testét, és olyan közel, hogy illata ellepte a tudatomat, beszőtte, mint valami pókháló, akkor a vámpír megfordult, felugrott egy szeméthalom tetejére, amit valaki – nem számolva az ilyen esettekkel – felelőtlenül otthagyott. És… huss! Elnyelte a Bioxli-i éjszaka, amikor kb. 180 km/órával elrepesztett a sikátort körülölelő vastag téglafal tetején.

Én pedig utána. Órákig üldöztem, de ő csak szaladt. A végén már körbe-körbe rohangásztunk, és már kezdett pirkadni, tehát úgy döntöttem visszamegyek a rejtekhelyemre, de azért vetettem még egy utolsó pillantást a lány élettelen testére.

Tudtam, csak alszik, de mégis kicsit megállt bennem az ütő, amikor azt hittem vére is odalesz lényének csillogásával együtt.

Hamvas, enyhén barnás árnyalatú bőrén a fogyó hold halovány fénye csillogott, szeme szorosan csukva volt. Valószínűleg valamikor üldözés közben bóbiskolhatott el, mivel arcán szenvedés látszódott.

Ah, beleőrülök, ha nem lesz az enyém! Minden pillanatban átjár az a tébolyult érzés, hogy Mary vére nem csorog le a torkomon, ezzel stop táblát mutatva a szomjúságomnak.

És mindez a miatt a buta, ostoba, öreg, vega vámpír miatt!


       És mikor azt hiszed, hogy van még remény…

Rejtekhelyem az erdő volt, itt tartózkodtam nappal, amikor senki sem láthat. Úgy döntöttem, ma egy terebélyes tölgyfa lágy árnyékában húzom meg magam. Ha pedig turisták jönnek, egyszerűen keresek egy másik fát. Semmi kedvem nincs mást megenni, amikor ott van a Nagy Ő – ha átvitt értelemben is. De akkor meg mi értelme lenni elpazarolni ezt a szomjúságot holmi jöttmentekre? Semmi. És nem is vágyom más illatára, csak az övére.

De kezd őszintén aggasztani a védelmezője. Félek attól, hogy annyira szereti, hogy képes lenne akár megtenni Azt is. De Azt csak a legnagyobb önfegyelemmel rendelkező példányok tudják megcsinálni a mi fajtánkból. Állítólag pokolian nehéz. Én biztosan nem tudnám rászánni magam.

Mert ha megérzem annak a piros löttynek az ízét a számban, nem tudok ellenállni. Ilyenkor olyan, mintha testem minden egyes részlete azt kiáltaná: Még! Még! Még!

És ekkor már nem is akarok leállni, de általában már túl késő is lenne.

Azonban akad pár vámpír, aki meg tudja tenni. Ők persze évszázadokig, sőt, ezredekig gyakorolják az önuralmat, de még így is sem biztos az, hogy képesek ellenállni a kísértésnek.

Ugyanis akármilyen jó vámpír a vámpír, a vér ízétől reflexei azonnal működésbe lépnek. Inni akar. Azonban ha valakit olyanná akarsz változtatni, mint mi meg kell harapnod, meg kell ízlelned a vérét, de el is kell engedned. Sajnos.

De ha ez a vámpír megteszi, annak komoly következményei lehetnek.

Először is, akkor biztos, hogy megölöm. Mert nem tűröm, ha elhúzzák a mézesmadzagot az orrom előtt. És a bosszú édes. Lassan végeznék vele, hagynák neki egy kis egérutat persze, hadd higgye, hogy van esélye. Mert hát… jó, jó, elég jól tartja magát ahhoz képest, hogy milyen öreg, de hát ki akarna szembeszállni egy ilyen vámpírral, mint én? Egy nyomkeresővel? Remélem senki.

Másodszor pedig lenne még egy vámpírlány. Ez csúcs, ha azt veszem alapul, hogy emberi mivoltában is gyönyörű, hát még milyen lenne vérszívóként! De nagyon nem csúcs, ha arra gondolok, hogy oda az üldözésbe fektetett munkám. Hogy minden hiába van. Volt.

Harmadszor… keresnem kéne egy másik ebédet, de gyanítom, nem találok még egy ilyen fantasztikus illatú áldozatot, amilyen ő.

Hah, úgy sem meri megtenni! Vagy mégis? Nem, nem, túl gyáva hozzá. De mi van, ha nem? Nem meri. De. Nem. De. Nem. De.

Oh, istenem mit tettek velem?! Itt ülök én, egy zseniális vadász, és teljesen becsavarodom egy embertől és egy antik példánynak számító vámpírtól. Ez kész agyrém!

Szerintem ez volt a tervük. Most röhögnek a markukba, és azt várják, hogy én tövig rágjam a körmeimet, amíg ők szépen csendben megmenekülnek. Hahaha… majd ha fagy!

Megmondom én mi lesz! Ma éjszaka elmegyek oda és elfogyasztom Maryt. Aki még ember formájában létezik közöttünk, mivel az a nyomorult nem harapja meg, hogy átváltoztassa.





FRISS!

Hello Mindenki!

Biztos hogy a héten lesz Nyomkereső és Szilveszterem Friss, de Suicide nem. Ennek oka, hogy az egy nagyon-nagyon depis novi, de én perpillanat boldog vagyok, így nem tudnám beleélni magam a storyba. És nem akarlak kínozni titeket valami borzalmasan rossz történettel...Annak senki sem örülne.

Másik dolog, amit közölni akartam veletek, hogy please please (nem szánalmas hogy itt könyörgök?!) írjatok KOMIKAT!!! És SZAVAZZATOK! Különben hetekig fog tartani, amíg romokban heverő önbizalmam darabjait összeszedegetem, majd összerakom, mint valami puzzle-t.

És nem mellesleg nagyon érdekel a véleményetek, mert hát ha nem jó amit írok, akkor minek írjam?
*költői kérdés*

Puszi: Tyta


2010. január 24., vasárnap

Közlemények !!!

Nagyon-nagyon szeretném megköszönni Wedónak, hogy megcsinálta a dizit!

Néha Tyta a nevem, néha N...
De - csak hogy tudjátok - egy és ugyanazon személy a kettő.

Mindenkinek puszi: N/Tyta


U.i.: Kérlek, hogy szavazzatok, írjatok komikat, és ne legyetek kíméletesek. Építő kritikát is szívesen fogadok! :D :P XD XP


2010. január 23., szombat

Szilveszterem




Vége a 2009-es évnek. Nem mondhatom, hogy elégedett vagyok. Ennek a következő okai lehetnek: kettesre állok nyelvtanból, Anyuval való veszekedéseim száma rohamosan nő, a teendőim borzasztóan hatalmas halmaza mögül ki sem látni, és még sok egyéb, nem igazán publikus dolog.
És a szilveszter sem ígérkezett valami jónak. Ugyanis egy csomó felnőtt között kell töltenem, akik valószínűleg mind (pár adag alkohol után, persze) vígan fognak táncikálni, mondjuk a Pálinkadal című remek nótára.
Duzzogva lezuhanyoztam, felöltöztem, befújtam magam a karira kapott parfümmel és szintén duzzogva leültem a kanapéra. Én voltam kész legelőször. Ez aggasztó, és egyáltalán nem jellemző rám. Kezdtem kétségbe esni. Mikor már tíz perce ültem ott Anyám végre közölte, hogy elmegy készülődni. Leállította a kedvenc sorozatát, elment hajat mosni és zuhanyozni. Újabb tíz perc múlva betrappoltam a szobába, kivettem a kutyusom alól a papucsomat, zsebre vágtam a telefonomat, majd visszaültem a jól megszokott helyemre. Elküldtem pár (millió) sms-t, így a nemrég feltöltött egyenlegemről secc-pecc alatt sikerült egy-kétezer forintot letornáznom.
Mire mindenki elkészült én olvastam egy fejezetet a könyvemből, és írtam egy oldalt az egyik novellámhoz.
Végre elindultunk. Viszonylag hamar odaértünk. A házba való bejutás viszont már nem volt olyan egyszerű. Bulizásunk helyszínét hamar behatároltuk az abból kiáradó hangzavar alapján. A pincébe kell lejutnunk, ez tuti.
Csak az volt a baj, hogy Anyám azt hitte a garázsajtónál kell lemenni, csakhogy azzal nem számolt, hogy zárva lesz. Most jött Apám terve. Biztos lesz hátul egy ajtó! Persze, hisz az emberek hátsó ajtót építenek a pincébe… Azért egy próbát megért. Csodák csodájára nem jött be.
Ekkor támadt az az ötletem, hogy talán csöngessünk. Anyám szerint illetlenség lenne így berontani, tehát vártunk.
Végül felhívtuk őket telefonon, és kiderült, hogy a bejárati ajtón kéne bemenni…
Bejutottunk, volt nagy ünneplés, koccintás, puszi-puszi. Aztán díszítettünk. Csak ekkor volt esélyem felmérni a terepet, ahol majd elbúcsúzom attól a nyavalyás 2009-es évtől.
A pincébe levezető kék szőnyeggel borított lépcső elég meredek volt. Oké, ez egy gyenge megfogalmazás. Mondjuk inkább azt, hogy a kamikaze csúszda ehhez képest egy vízszintes talaj. Ha szerencsésen túlélted a lépcsőn való lemenetelt, akkor balra találtál egy ajtót ahonnan olyan hangok hallatszódtak ki, mintha egy macskát kínoznának. Amikor erre gondoltam nem jártam messze az igazságtól, tényleg cicák voltak bezárva.
Ha viszont jobbra mentél a szemed elé tárult a PINCE.
Balra hatalmas könyvespolc, tele videókkal, középen egy hosszú asztal, körös-körül székek, jobbra pedig két darab hűtő.
Volt ott mindenféle enni, inni való a jó öreg pálesztől kezdve a sörön át egészen az őszibarackléig. De ha nem találtál semmi kedvedre valót, akkor balra még mindig ott volt a táncparkettnek kinevezett helység. Szintén telis-tele videóktól roskadozó könyvespolcokkal.
A hely jobb volt, mint ahogy elképzeltem, de ez az én jelenlegi helyzetemen nem segített. És a java még csak most jött.
Megpróbáltam úgy körbenézni, hogy az arcomra nem üljön ki a rémület annak láttán, hogy az itt jelenlevők felét nem ismerem. Egész jól sikerült, bár ezt nem tudhatom biztosra. Csak azért feltételeztem, mert akire ránéztem mind kedvesen mosolygott vissza. Végre megpillantottam Líviát, a legjobb barátnőmet. Ez az! Meg vagyok mentve. Líviát óvodás korom óta ismerem, és bár nem egy suliba járunk, megmaradtunk barátnőnek. Nem csalódtam benne, hozta a formáját – mármint öltözködés terén. A pince hűvöse nem tartotta vissza egy fekete, csillogó szoknya és a hozzá illő – szintén csillogós – piros felső viselésétől. Szandál volt rajta, sötétbarna, hullámos haját
(csillogó) ezüst csat fogta hátra. Kezdtem alul öltözöttnek érezni magam ez én kis csőfarmeromban, szürke csizmámban, kiengedett hajammal. És ráadásul egyik sem csillogott! Akkor azonban megpillantottam az egyik házigazdát, Julit szabadidőnadrágban és klumpában. Ettől rögtön megnyugodtam.
Már fél órája voltunk a ”buliban” amikor arra a megállapodásra jutottunk Livivel, hogy korongrexezzünk*. Gyorsan szerváltunk még két embert – Robit, Livi nagybátyját, és Csillát, aki ott tanított, ahol L. anyukája – és önfeledten belemerültünk a játékba.
Legközelebb akkor ocsúdtam fel a játékból, amikor egy – kb. 165 cm magas - férfi becipelte a zenét. Az zene annyit jelentett, hogy egy hifi, két monumentális hangszóróval. A férfi kb. 30 éves volt, és Krisztiánnak hívták. Azt hiszem, neki köszönhetjük – legalábbis Livi és én – az este legviccesebb, legtragikusabb és legemlékezetesebb esetét.
Amikor felbődült a zene, megpróbáltam megóvni a még épen maradt dobhártyámat és (szinte sikoltozva) kimenekültem a táncparkettről.
Azon kívül nem volt épp ínyemre, hogy rászabadítsam a nem kicsit hiányos tánctudásomat a gyanútlan emberiségre.
Mikor már kezdtem elhinni, hogy ez a szilveszter mégsem lesz dögunalom, mivel van kaja, pia, tánc, korongrex, (ugyan mim kéne még?) akkor betoppant Vass József, a suli réme. Fizikára oktatta a nebulókat a sulimban, és történetesen épp ott van a mi termünk a fizika mellett és folyton átjön szólni, hogy hangosak vagyunk. Egyszer még német TZ közben is…
Leesett az állam. Nem kicsit, nagyon. L. szerencsére még időben észrevette – mármint mielőtt bárki más észrevehette volna – és gyorsan a számba tömött egy kis Fornetti gazdaságos sajtos pogit, és ezzel sikeresen megelőzte, hogy káromkodjam egy szépet.
Észrevétlenül odaosontam Anyuhoz és vadul csapkodva, ám suttogva közöltem, hogy az ott a fizikatanár a suliból, ráadásul utál mindenkit, aki a 7. b-be jár. És én odajártam.
Anyu persze ebből csak a számára kedvező információkat szűrte le, tehát azt, hogy ő egy tanár az én iskolámból. Tehát amikor kimentek cigizni, és Vass is ott volt, mosolyogva közölte, hogy én egy lány vagyok az általa legjobban utált osztályból. Csúcs!
Később megtudtam Julitól, hogy esetleg Szabó is betoppan. Ő is egy tanár (ki gondolta volna?). Ám ő még oktat is engem. Informatikára. Nem mondom, hogy örültem, inkább hiszti rohamomat jól álcázva, kétségbeesetten siettem a WC felé, közben kitartóan nyomogattam az 5-ös gyorshívó gombot. Ez a billentyű volt a kulcsa Noémi felhívásának. Pár perc múlva beszéltem vele, de akkor már inkább röhögtem a történteken, mint hogy sírtam volna.
A beszélgetést gyorsan elintéztük ő is nevetett egy sort. Ezután nagyot sóhajtva vetettem be magam az este hátralevő részébe…











Nyomkereső

Ez egy nagyon fura történet, mert úgy terveztem, hogy ez egy kemény, érzelmek nélküli story lesz, de nem így történt. Tehát megismerhetjük benne James érzelmes oldalát.
Ez is nagyon hosszú lett, tehát ez itt:



Első rész / Első felvonás

Keresni, de nem találni.

Küzdhetsz ellene, de ez az élet rendje. Erről senki sem tehet, sem Ő, sem senki más, sem az emberiség. Ez így van megírva.

Hihetetlen, mennyire ki tud éhezni a vámpír, ha nem eszik pár napig. Szememben a fekete szín uralja a terepet, az a kis piros, szokásos csillogás is eltűnt belőle. Többé nincs önuralmam, mert a szomjúság kínoz. Gondolataim mára már csak a vér körül forognak.
Eddig szerepelt benne a nyomkeresés öröme, a kalandvágy, és pár vámpír klán. De ez a múlt. És én nem a múltban élek, hanem itt és most, a jelenben.

1920-ban, Bioxliban. Ahol – mellesleg megjegyzem – elég silány a levadászható alanyok száma. Persze akadnak emberek, de én valami nehezen megszerezhetőre, valami érdekesre vágyom. Olyasvalakire, akinek illata mámorító, aki harcias, menekül előlem. Jobban mondva próbál menekülni.

Annyiszor elképzeltem azt a vadászatot! A szerencsétlen kis alanyt beüldözöm az erdőbe. Futni próbál, de mielőtt elindulna én már előtte termek és leterítem. Félelemtől csillogó szemébe néznék, és alig tudnám elfojtani gúnyos nevetésem. Számat meleg, élettel teli bőréhez érinteném, könyörtelenül belemélyeszteném éles fogaimat, majd ha megízleltem vére ízét, mérlegelnék. Gyorsan, vagy lassan végezzek vele. Ez persze sok dologtól függ. A kiéhezettség mértékétől, és vére ízétől, valamint attól mennyire szenved. Vámpír vagyok, de azért nem annyira szadista, hogyha mondjuk, sírva könyörög azért, hogy legyek gyors és kíméletes ne tegyem meg.

Azt is elképzeltem, ahogy vére lassan hömpölyög le a torkomban, ezzel csillapítja elképesztő szomjúságomat.

Bár megtalálnám már azt az embert! Ha így haladok tovább tudatom utolsó, észnél maradt részét felemészti az éhség, a szomjúság, és arra késztet, hogy önmagam életével végezve nyilvánosan étkezzem. Belegondolni is rossz, mit tennének velem a Volturi



Ma éjjel hajtóvadászatra indulok, érzem a zsigereimben, hogy megtalálom azt, aki méltó arra, hogy megöljem. Ebben biztos vagyok.



Találni, és nem keresni többé.

Tisztán emlékszem arca, hangja, illata minden egyes tökéletes részletére. A megérzéseim nem csaltak.

Éjjel két óra van, én pedig céltalanul bolyongok a keskeny, sötét folyosókon. Biztos voltam benne, az illat innen jött. Az illat, mely olyan volt számomra, mintha egy emberi lény a virágos mezőn sétálgatva észrevenné azt a ritka, becses és értékes, gyönyörű, szemet kápráztató növényt, amire már hosszú-hosszú idő óta vágyik.

Az én esetemben, ez a növény egy védtelen ember… Az illata pedig a vére. De már nem sokáig marad testében, ezzel életben tartva azt a gyönge kis lényt.

A vadászat még jobb lesz, mint elképzeltem! Ebben az elmegyógyintézetben senki sem veszi komolyan a munkáját… Valószínűleg észre sem vennék, ha az egyik betegük eltűnne.

Mivel itt ilyen figyelmetlenek és kiszámíthatóak az emberek arra jutottam, hogy már ma éjszaka megölöm az őrültet.

Őrült… vajon hogy kerülhetett ide? Ha paranoiás, akkor nem alaptalan, legalábbis most nem. Isteni lehet hallani tébolyult sikolyát, mellyel arra késztet, gyorsan végezzek vele. Persze nekem is jár egy kis szórakozás… azt hiszem, kicsit játszanék vele. Hagyjak neki menekülési időt? Vagy azonnal szorítsam sarokba? Az utóbbival azonban kizárnám a szórakozás lehetőségét.

Már most is alig tudom tartóztatni magamat, hogy be ne törjem a falat, és ki ne szakítsam a csöveket… Olyan könnyű lenne, bár van kockázat is. De felőlem bárki megláthat, hisz csak egyetlen kis roppantás gyönge kis nyakán és… Ropsz! … az illető életének máris lőttek. Hm… talán meg is harapnám, ki is innám vérét az a testéből az utolsó csöppig, de nem akarom másokra pazarolni, szűnni nem akaró vágyamat az iránt a fenséges kis lény iránt.

Már biztos vár rám, hisz ha idekerült annak komoly okai lehetnek. Vagyis… ki akarna ebben a nyomasztó erődszerűségben tengetni nyomorúságosan rövid emberéletét? Csak a bolondok… Mily irónia és gúny!

Talán meg is teszem. Igen, megrongálom ezt a nyamvadt kis kórházat. Ha akarom, tehetem olyan halkan, hogy senki még csak ne is sejtse hogy történik valami.

Kezemet a vastag kőfalra helyeztem, mely csont fehérre volt meszelve. Egészen kicsit megnyomtam, és máris egy vékony repedés futott végig rajta. Még egy kicsit… és a fal beszakadt kemény érintésem alatt, de nem épp az a látvány terül szemem elé, amit vártam. Egy komor vasajtó.

Egy másodperc töredékéig azon is elgondolkozom, betörjem-e vagy sem, de az éhség nem hagy választást. Könyörtelenül ütök egy lyukat erős öklömmel rajta és máris bent vagyok.

Az illat, melyet eddig is éreztem most teljes emberi valójában ott fekszik előttem a földön. Törékeny és rémült, ehhez nem fér semmi kétség.
De még ez a borzalom sem vesz el semmit kimondhatatlan gyönyörűségéből. Barna haja hosszan omlik hátára, és szabályosan keretezi édes arcát. Szemei színét sajnos nem lehet megállapítani ebben a félhomályban.

De szép, nagyon szép ezt minden ember így gondolná.

De én nem vagyok ember. Én nem ezt látom benne. Én az üldözni való vadat, az izgalmas kalandot, és legfőképpen a vacsorámat látom benne.

Önelégülten mosolyogva indulok feléje. Először lassan, mert úgy gondolom, ha egyszer találok, egy ilyen étket minden percét ki kell élvezni, de ahogy gyengül önmegtartóztatásom megszaporázom lépteimet is, míg a végén már rohanok feléje. Egyetlen hajszálon múlik, hogy rávessem magam.

Belenézek kék szemébe, amiben őszinte félelem, kíváncsiság és vágy csillog. Ezen egy csöppet elgondolkozom. Miért lenne kíváncsi rám?
Persze, talán lenyűgözi vámpíri mivoltom tökéletessége.
De miért néz rám ily vágyakozva? Talán olyan hosszú ideje tartják itt, ezen a nyomorúságos helyen fogva, hogy inkább választja a kínzó halált? Meglehet…

Jéghideg testem éppen hogy súrolja élettel teli bőrét, amikor valami halkan, ám jelentőségteljesen földet ér mögöttem. Azonnal tudom, hogy ki az. Egy másik vámpír. De nem engedem át neki a lányt! Ha kell, megküzdöm érte!



Hát, ennyi lenne egyelőre emberek.PLSPLS komikat!!!! 
Bye-Bye: N