Ha bárki bármely hasonlóságot vél felfedezni a történetek szereplői, történései, helyszínei és a valóság között, az csak a véletlen műve... XD
Minden jog fenntartva! Értsd: Ne koppints!

2010. január 29., péntek

Szilveszterem 2.

És itt van Szilveszteri bénázásom második fejezete! Most lehet kárörvendeni! És olvasni, és kommentelni persze...




- Szívás! – kiáltott Robi, miután Lacival karöltve már vagy ötödszörre aláztak minket porig korongrexben.
- Haha. Nagyon vicces. Köszi szépen, kösz, hogy mondod! – válaszoltam egy csöpp sértődöttséggel a hangomban.
Ezután próbáltam méltóságteljesen távozni vereségem helyszínéről. Ez jól is ment, egészen addig, míg nem próbáltam meg – halál lazán persze – kivenni a mobilomat a zsebemből, hogy megnézzem hány óra. Ugyanis – kétbalkezes lévén – a mobil kicsusszant a kezemből, majd kb. 3 métert csúszva a tisztára suvickolt kőpadlón megállt pontosan a Vass lábánál. Istenem! Miért utál engem ennyire a modern technika???
Tűnődve emelte fel három részre bomlott telefonomat, és pontosan olyan képet vágott, mint aki mindjárt elmagyarázza a gravitáció elméletét.
Ezért úgy döntöttem, cselekedni kell. Fülig vörösödve, hebegve-habogva vettem át a mobilomat.
- Hm… Szóval… ez itt az e-e- e-enyém… azt hiszem… és én iz-z-zé, mm… kösz! – a vége nem igazán volt alkalomhoz méltó, de mindent összevetve büszke voltam magamra. Látni kéne, amit matekórán produkálok, ha felszólítanak!
Mostani színemhez hasonló önti el arcomat, az iszonyatos lámpaláz pedig már-már pánikrohamnak számító kitörésben jön rám. Ezt csak tetézi az, hogy még az anyagot sem tudom.
Úgy döntöttem, távozom. Szitkozódva felmentem a lépcsőn, majd körbekémleltem a nappaliban.
A tévé hangosan szólt, alapjáraton azt hiszem valamilyen vetélkedő ment, de egy kék öltönyös fickó, és egy arany, csillogós ruhájú nő kb. 5 percenként megjelent, és közölte, hogy ennyi és ennyi óra, perc, másodperc, tizedmásodperc van még éjfélig.
Látóterem közepében egy hatalmas, fehér és puha dívány állt. Rögtön le is ültem, és közben igyekeztem nem arra gondolni, hogy mekkorát égtem.
Nem tudom meddig ülhettem itt, üres tekintettel magam elé bámulva, még mindig paradicsom vörös fejjel, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki finoman rázogatja a vállamat.
- Gyere már, mégis meddig akarsz itt ülni?! – Livi volt az, akit láthatólag nem zavart, hogy amikor lefelé vonszolt a lépcsőn nyolcszor megbotlottam, kilencszer pofára estem, mert még nem igazán voltam magamnál.
- Korongrex! – kiáltotta Robi. – Ne feledd, hogy mit ígértetek! – mondta szinte már felháborodottan, mintha szenilis lennék, ezért elfelejtettem volna, vagy mi.
Azt ígértük, hogy L. és én még az idén megverjük őket (Robit és Lacit) korongrexben.
Óvatosan, és kissé bizonytalanul előhalásztam a telefonom, hogy megnézzem hány óra. Tizenegy. Ez azt jelenti, hogy már csak egy rövid kis órácska maradt a leszámolásra. Jelentőségteljesen Livire pillantottam, de hiába volt, mivel már harcra készen, felfegyverkezve, dákóval a kezében, támadóállásban állt. Példáját követve kezembe kaptam a dákómat, és épp arra készültem, hogy elkezdjem a játékot, amikor egy hangos kurjantást hallottam a hátam mögül:
- Ollé! – a hang pontosan olyan volt, mint… oh, az nem lehet! És mégis…
Amikor hátrapillantottam megláttam Vass Józsit táncolni, nem éppen mainak nevezhető táncmozdulatok kíséretében. De úgy látszott, ez rajtam kívül senkinek sem volt téma, mivel körülállták, és tapsoltak neki.
Ám szerencsére maradt egy kis hely, így gyorsan – és roppant óvatosan – elővettem a mobilom, gyorsan kamerázó üzemmódba kapcsoltam, és készítettem három videót.
Elégedetten nyugtáztam, hogy nem vette észre, így folytathattam a partit. Vesztettünk, mint mindig, de most nem ez volt a lényeg. Azonnal látni akartam a leleplező felvételeket!
Nagyon jók lettek, ezt hangosan kacarászva állapítottuk meg Livivel, amikor Krisztián – a hifis srác - vígan mosolyogva megállt előttünk. Nyilván már nem egy, vagy két adag alkoholt töltött magába.
- Táncoljunk! – közölte. Én eközben imádkoztam, hogy ne rám gondoljon, mert hát nem éppen ő a férfiideálom. Az álmaim pasija ugyanis nem egy 30 éves, alacsony, kissé részeg pasi. Kérem! Hol marad a szőke herceg fehér lovon?!
De egy mentőötletet is kreáltam gyorsan az adott pillanatban. Azt mondom, hogy nem szeretek/tudok/akarok táncolni. És elmegyek.
De ez Livinek nem megy, és ezt be is bizonyította, amikor Krisz megával vonszolta a táncparkettre.
Még láttam, ahogy szemei könyörgően rám villannak, és szinte kivetítik a HELP! feliratot, de én csak a markomba röhögve távoztam. A szám jó hosszú volt, három és fél perc, így kellő időm volt arra, hogy begyakoroljam a jajj-te-szegény-de-sajnállak arckifejezést.
Ám amint L. feltűnt a színen, kissé imbolyogva, és a hányingerrel küszködve megfékezhetetlenül elkezdtem szakadni a nevetéstől.
- Kezet kell mosnom! – kiáltotta kétségbeesetten, és célirányosan a mosdó felé vette az irányt. Szegény lány olyan nyomorékul nézett ki, mintha ő lett volna a Titanic túlélője. Vagy minimum tengeribeteg.
- Üljünk le. – javasoltam miután Livi – egy kicsit jobb állapotban persze – kilépett a mosdóból.
- Ez volt életem lehető legrosszabb négy perce. – közölte, és a cipőjére mutatott, melyen ott sorakoztak Krisztián lábnyomai. Így barátném csili-vili szandálja, amit egész este oly vadul védett az ilyen balesetektől, úgy nézett ki, mintha viselője most kapta volna le a padlásról.
Épp hosszú monológba kezdett arról, hogy K. tánctudása nem kicsit hiányos, mikor az illető feltűnt a színen. Livi elharapta a mondat végét, de sajnos hiába.
- Rólam beszéltek? – kérdezte, de nem volt megsértődve, sem felháborodva, inkább olyan vigyori képet vágott. Az alkohol teszi - gondoltam.
Természetemhez híven gyors, frappáns, nem félreérthető választ adtam:
- Nem.
- Oké! Örülök, hogy nem beszéltek ki. – mondta majd – amilyen gyorsan felbukkant, olyan – gyorsan el is tűnt a pince irányába. Hihetetlen! Az egyetlen ember, aki nem tűnik fel, hogy milyen bénán hazudok! Az elfeledhető tény, hogy hót’ részeg…
Én tök boldog lettem ettől, de Livi úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott.
- Azt hittem visszajön értem. – bökte ki gyászos hangon. – Félek.
Eddig – az első alkalomtól eltekintve – amikor csak ránéztem mindig hősiesen viseltem az együttérzést arcomon, mint valami maszkot. Ám ebben a pillanatban elszakadt a madzag, mely a fejemhez rögzítette ezt az álarcot, belőlem pedig kitört a röhögés. Nem, nem is röhögtem inkább csak kuncogtam. Jó hangosan.
- Hölgyeim és Uraim! Már csak öt, azaz öt perc van hátra a 2009-es évből. Tehát készítsék a pezsgőt, szedjék össze újévi fogadalmaikat, és hallgassák meg a Himnuszt! – közölte az arany ruhás hölgy abban a nagy fekete dobozban. Ezzel szinte egy időben megjelent Kati is, és letessékelt minket a lépcsőn.
Miután mind beálltunk egy félkörbe – megjegyzem én pont Vass Józsival szemben – felcsendült a Himnusz. Gyerek pezsgővel teli poharamat markolászva énekeltem el a dalt, majd – miután vége szakadt – körbejártam, hogy köszöntsek mindenkit BUÉK! felkiáltással. Mellesleg úgy döntöttem, idén hős leszek, és igazi, édes Törley pezsgőt iszom a már jól bevált epres gyerekpezsgő helyett.
Ez jól is ment egészen az ötödik emberig, amikor is elkezdett hevesen tiltakozni, fellázadni a gyomrom ennyi mennyiségű alkohol után. Tehát ”észrevétlenül” átlöttyintettem pohárkám tartalmát Apujéba, és így üdvözöltem a népet.
Valami véget ért. A 2009-es év, és az eddigi kalandjaim.
Valami elkezdődött. A 2010-es év, és az új kalandjaim.

2 megjegyzés:

Agnyesz írta...

Jujj, de jó lett! Nagyon jó, hogy leírtad ezt a szilvesztert, mert biztos remekül telt!
Ugye van még sok jó ötleted?
Ha, igen akkor rajta!

csók, puszi: Agnyesz

Tyta írta...

Köszi!

Örülök, hogy tetszik, én magam sem hittem volna hogy olyan dühös állapotomban képes leszek akár egy bekezdést is írni anélkül, hogy szétverném a billentyűzetet...
Amúgy ötlet az van bőven.

Még egyszer köszi: Tyta